Az ágyú, a veréb és az antibiotikum
Mi a veszélyesebb, bóklászni a félinformációk, téveszmék erdejében vagy mesterséges úton előállított szerrel bombázni a szervezetünket. Választani márpedig kell.
Beteg vagyok, vagy mi a fene. Nem kapok levegőt, esténként fuldokló köhögéssel altatom magam, folyik az orrom, és egyre jobban fáj a torkom. Már nem csinálok belőle lelkiismereti kérdést, hogy megyek-e dolgozni ilyen állapotban, veszélyeztetve ezzel a kollégák egészségét. Nem azért, mert cinikus embergyűlölő, vagy velejéig romlott alak lennék, egy részüket még kedvelem is, de családom van, devizahitelem van, jönnek a fűtésszámlák, muszáj dolgoznom. Kell, hogy lássák, ott vagyok, számíthatnak, építhetnek rám, ha (már elnézést) a taknyomon csúszom is be a munkahelyemre. Hülye – mondhatja, aki olvassa, igaza is van, de ha jobban belegondol, mindenki ezt csinálja. Rohanó világunkban ez van – magyarázkodik a jelen, de egy fenét csak abban! Jóanyám is ezt csinálta ‘75-ben. El is töltött néhány hetet a híres balatonfüredi szanatóriumban néhány lábon kihordott, ártatlan influenza szövődménye miatt. Szívizomgyulladás. Kell ez nekem? Jó az, hogy három hete rosszul vagyok, nem merem megölelni a gyerekemet és a feleségemet, nehogy elkapják tőlem a kórt? Pedig a háromévest az előbb nagyon megszorongattam volna, amikor a fürdőkádban ülve tudatosult benne, hogy szép az élet. Egyszer csak elmosolyodott, majd sorolni kezdte: szeretek ülni, szeretek állni, szeretek feküdni, szeretem ezeket itt pakolni (műanyag játékok a kádban), szeretek enni, szeretek aludni, szeretem anyát, szeretem apát… Csak mondta, mondta, én meg ölelés helyett megtöröltem a szemem és próbáltam egyedül feldolgozni a csodát.
- Csak semmi heveskedés! - intem le drámai önmagam. - Te választottad ezt a szerepet, akkor most oldd meg, szenvedj magadban!
Röhejes, de hősként gondolok a sápadt, lázas énemre évről-évre, amikor jön az ősz, a tél, a hidegrázás. Milyen kemény srác vagyok, évek óta az orvosi rendelő közelében sem jártam! Sőt, lenézem azokat, akik betegszabadságra mennek. Gyengék. Majd csomagolhatnak lógó orral, ha jön az aktuális leépítés.
De most megtörtem. Többszörösen is. Olyan idegesítően régóta tart már a dögrovásom, hogy elhatározom, orvoshoz megyek. Évek óta nem találkoztunk, még a nevére sem emlékeztem, csak a bizarrul csíkszerű bajuszára, és a tempóra, amivel ki tudja üríteni a várót. Ez most nem jön be. Egyrészt, mert hirtelen ötlettől vezérelve törtem meg, és nem kértem időpontot, másrészt az egy betegre fordított idő is érezhetően növekedett a kétezres évek eleje óta. Ez az egy momentum nyugtat. Lehet, hogy mégsem hiába jöttem? Talán nem az a sablon következik, hogy vegye be az antibiotikumot, oszt jónapot, sokan vannak még maga mögött. Nem ez következett. Jó kétórás ücsörgés után megtapasztalom, hogy a csíkbajusz maradt, de a doktor úr tényleg lassult, sőt már-már alaposan vizsgál, kérdez. A végeredmény azonban ugyanaz, mint régen: szedjem be az antibiotikumot, aztán ha nem használ, jöjjek vissza!
- Táppénz? -kérdezi.
- Viccel?
Azt mondja, nem viccel, de megért, azért csak vigyázzak magamra, ha lehet, mert látott ő már karón varjút. Megborzongok, mert lázas vagyok, és a varjút is elképzeltem.
Kezemben az antibiotikum receptjével baktatok hazafelé. Égeti a tenyerem. Én aztán ezt be nem veszem, hiszen életrövidítő méreg. Biztos, hogy így van, hiszen gyerekkorom óta ezt hallgatom! - szól belőlem a rutin, aztán nyelek egy nagyot, elindulok a patika felé.
Két hónapja még biztosan eldobtam volna a receptet, de egy véletlen beszélgetés összezavarta az anyai ágon sulykolt előítéleteimet.
Anyukám ugyanis retteg az antibiotikumtól. Gyerekként fel sem merült bennem, hogy rákérdezzek, miért is? Ahogy egy normális gyerek, elfogadtam a megkérdőjelezhetetlent, és kész. Elképesztően hatásos volt, ahogy előadta (feleségem ugyanezt hallotta otthon gyerekként), ez a szer olyan hatással van a szervezetre, mintha ágyúval lőnénk verébre, mindent elpusztít. Anyám nemcsak rám volt ilyen hatással, mivel nagyon jó, a diákok körében a legnépszerűbb tanár volt, a tanítványai is tiltólistára tették az antibiotikumot. Ez pedig (Bocs, anyu!), felelőtlenség. Valami olyasmi (ha nem súlyosabb), mint amikor a történelemtanár a politikai meggyőződését erőlteti a gyerekekre. A tudományos válasza ugyanis arra, hogy miért rossz az antibiotikum, nagyjából úgy szól, hogy csak, mert nagyon durva, hallotta. (Egyébként nemrég járt egy légzésfunkciós vizsgálaton, ahol pocsék lett az eredménye. Miért? Azért, mert nem szedte be a kétféle felírt gyógyszer közül az egyiket. Ő így döntött…)
Felnőttként elkezdett mocorogni bennem a kérdés, miért is ördögtől való az antibiotikum? Mégsem fogadtam el, ha felírták. Így szocializálódtam, nehéz ebből kitörni. A véletlen azonban (ha létezik) infektológus professzort ültetett mellém egy repülőúton. Elfoglalt ember lehetett, akkor is éppen egy külföldi felkérésnek tett eleget, előadást tartott egy orvosi konferencián. Lopva belekukkantottam a jegyzeteibe, ő pedig észrevette. Mosolygott, és felajánlotta, szívesen beszél arról, mivel is foglalkozik. Udvariasságból belementem, hiszen elszégyelltem magam a leskelődés miatt. Az a típus volt, aki úgy tudott mesélni, hogy én, az átlagember azt éreztem, az orvostudomány tulajdonképpen rém egyszerű dolog. Ezért is mertem rákérdezni: ugye nagyon okos fiú vagyok, hogy kerülöm az antibiotikumot? Mosolygott, csóválta a fejét, majd megkérdezte, melyik orvos mondta ezt nekem? Mondtam, hogy semelyik, ez amolyan családi hagyomány nálunk. Újra csak kérdezett: az autómat a péknél vagy az autószerelőnél szereltetem? Feszengtem egy kicsit, talán ezért próbáltam kétségbeesetten csillogtatni kétes értékű félműveltségemet, tudom ám én, hogy az antibiotikum a bakteriális fertőzés ellen véd, mégis felírják vírusos fertőzések kezelésére, ehhez mit szól?
- Súlyos betegeknél, a bakteriális felülfertőződés elkerülése céljából - jött a tűpontos válasz, majd a mosoly. - Higgye el, az antibiotikum segítség, nem kell nyakra-főre alkalmazni, de butaság félni tőle!
Éreztem, hogy nem akar jobban belemenni a témába, sőt, a maga részéről lezártnak tekinti a beszélgetést. Talán elég is volt, ráadásul idő kell ahhoz, hogy az igaznak vélt beidegződések eljussanak a tudatos szintre.
Ez az Európa felett átívelő beszélgetés vitt a patikáig. Megvettem a tablettákat és a gyógyszerész által ajánlott méregdrága probiotikus szert (azóta már azt is hallottam, hogy ennek szükségessége is meglehetősen egyénfüggő), s egy hét alatt jobban lettem. Nem vagyok semmilyen gyógyszerlobbi befolyása alatt, sőt, biztos vagyok benne, hogy sokkal több patikaszert tömünk magunkba, mint kellene. De meggyógyultam, úgyhogy most azt érzem, hogy a félinformációk, örökölt téveszmék veszélyesebbek a gyógyszereknél. Csak zárójelben: egy életigenlő hároméves többet használ bármilyen csodaszernél!
