Nosztalgia, füsttel
Ha vágysz valamire, nem nagy dologra, csak mondjuk egy szabad, jóízű levegővételre, s helyette valami egészen mást kapsz, értelemszerű, hogy dühös vagy. Ha mindez jó érzéseket tud kelteni benned, ott valami nagyon furcsa.
Jó ez az éjszaka. A fiam szokásával ellentétben nem akar hajnali háromkor meggyőződni róla, hogy vagyok még neki, az a tudat pedig, hogy bár hétköznap van, mégis ráérek később beérni a munkahelyemre, maga a mámor. Mondjuk ettől az érzéstől jó ideig nem tudok elaludni, de ez sem zavar igazán. Giccsbe hajlóan idilli családi reggeli és a múlt századelő polgári szalonjainak lassúságát idéző kávézás után szinte már kipihenten indulok dolgozni. Sok a zöld ott, ahol lakom, így az első néhány szabadtéri levegővétel ígérete már a lépcsőházban borzongat. Kilépek az ajtón, lustán nyújtózkodom, miközben beleszippantok a hőn áhított… És itt jön, amire akkor sem számítok, ha majd’ mindig bekövetkezik: sűrű, ocsmány dohányfüst száll az arcomba.
„Kösz öreg” – gondolom, vagy inkább sziszegem a fogam között, és kikerülöm a munkába igyekvő, horpadt arcú dohányost. Na, majd most! Újabb ígéretes szippantás, újabb nikotinfüggő, csalódott morgás megint. Ökölbe szorul a kezem, kevésnek érzem, hogy ezeket kitiltották az éttermekből, középületekből, aluljárókból, megállókból. „Az utcáról is tűnjetek el!” – gondolom forradalmi dühvel. Szívjatok otthon! Vagy inkább ott sem, mert én fogom fizetni a szanatóriumi kezeléseteket.
Kikerülöm, oxigéndúsakat szippantok, de hamar vége a levegőzésnek, tömött buszra szállok. A füst azonban nem adja fel, jön utánam. A megállóban ugyan már nem lehet dohányozni, de az egyik függő úgy 5 méterre még beleszív egy jókorát tüdejének még működő részével a nemrég meggyújtott spanglijába (Nehogy már kárba vesszen!), és szinte a levegőben úszva pattan be közénk. Kezében telefon, s csak mondja, mondja, miközben dől a füst az arcunkba.
„Aszongya a Lali, hogy aszonta neki a Béla, hogy hideg lesz holnap. Aszongya a rádióba mondták. 8 fok, aszongya, be fog krepálni.” Beszédének e kis részletéből is kiviláglik, nem elég, hogy egy kicsinyes, még az utolsó slukkon is spóroló egoista, de a telefonba aszongyázók egyre népesebb táborának is tagja. Megint csak a bajszom alatt morgok, bátran, hogy: aszongya a nép, szállj már le, mert megfulladunk, de mivel nem hallja, csak magamat húzom fel vele.
Próbálkoztam magam is a rászokással, csakhogy nem ment. Úgy 25 éve gondoltam azt, hogy, ha majd rágyújtok a lányok előtt, annyira menő leszek, hogy előbb-utóbb csókolózik velem valamelyik. Mosolyogtam rájuk, rágyújtottam, szívtam, mint a gép, majd a lábuk elé hánytam... Nem akartak velem csókolózni, így a dohányos korszakom itt véget is ért. Apám láthatóan nem értette, hogy amikor nem sokkal ezután, jól átgondolt pedagógiai célzattal italt töltött és cigarettával kínált, miért nem élek a tálcán kínált lehetőséggel. Azóta egyébként csókolóztam már, de dohányáru nem volt a számban.
A buszról leszállva elsétálok egy-két bűn ronda Nemzeti Dohánybolt mellett, amelyek tövében kiskorúak méregetik, ki lesz az a jófej, aki majd segít enyhíteni nikotinéhségüket, de ma tudomást sem veszek róluk. Mire beérek a munkahelyemre, elmúlik a dühöm. Időleges a nyugalom, mert ott meg az egóm lázad. Tizenegy óra van. Két és fél órája dolgozom megállás nélkül, a dohányos galeri meg már harmadszor megy le húsz percre. Mert jár nekik. Az még tovább bosszant, hogy a dohányzásra kijelölt, egészen pofás kis placcuk helyett az ablakom alatt fújják. Becsukom, nem háborgok, hiszen van munkám. Van munkám! Igaz, nekik is, de hosszú távon én vagyok a nyerő, mert a statisztika szerint tovább élek. Visszaérnek, büdös szél jön utánuk. Kicsit sajnálom őket, magamat jobban. A bosszú lehetősége után kutatok az agyamban, amikor bevillan, rövid ideig magam is tevékeny részese voltam annak, hogy ezek a koporsószegek szép, ünnepi csomagolásban fertőzzék őket. Ember vagyok, nem érzek örömet, csak a nyomor nosztalgiáját.
Pedagógus koromban történt ugyanis, hogy karácsonyi ajándékot akartam venni a családtagjaimnak. Ősszel elkezdtem számolgatni, hogy mennyit kell havonta félretennem, hogy ne az ötévesen még aranyos gesztusnak tűnő saját készítésű könyvjelzővel kedveskedjek, s arra az eredményre jutottam, hogy vagy marad a huszonévesen már megalázó könyvjelző, vagy kell valami alkalmi munka. Lett meló. A pécsi dohánygyár egyik pincéjében pakoltam díszdobozba a cigarettát este héttől reggel hétig, akár egy robot. Gonosz meló volt, másnap fáradt voltam az iskolában, de jól fizettek. A dohány illatát füstté válása előtt szeretem, ráadásul még a társaság is rendben volt: pakolt ott orvos, tanár, egyetemista, mintha csak diploma vagy annak ígéretes közelsége kellett volna a belépéshez. Ők is karácsonyra gyűjtöttek. Azt egyikünk sem tudta elképzelni, hogy létezik olyan ember, aki (ha mégoly szép is a csomagolás) cigarettát ajándékoz a szeretteinek, de örültünk, hogy mi vehetünk a kapott pénzből mást.
Dolgozom, nem érek rá számolgatni, ki, hányszor, hány percre tűnik el, a „csak elszívok egy cigit” mondat mögött. Kicsit hűvös van kint, jó nekem itt. Ebédidőre kisüt a nap, a közeli kisvendéglő kerthelyisége felé veszem az irányt, kivételesen a családommal ebédelek: kisgyerek (jól láthatóan!), terhes nő, felnőtt férfi összeállításban fogyasztunk. Mellettünk három öltönyös férfi szájában még ott a mákos nudli utolsó, rágatlan darabja, de már kattan az öngyújtó, és halálos lelki nyugalommal fújják az arcunkba a füstöt. A kicsi hall ezt-azt az apjától (olyat is, amit nem kellene), odafordul: Hagyjátok már abba! Hitetlenül néznek, hogy egy hároméves verbálisan ugrik nekik, de nem oltják el, csak röhögcsélnek, de vagány gyerek. Az. Éppen ezért nem vitatkozom velük, nincs szükség arra, hogy a mindenre fogékony ovis, megint egy parttalan konfliktust képezzen le a saját kis világába, és gátlástalanul használja az apja dühből született mondatait.
Néhány órára feledem a füstöt, és már itt is a hat óra. Tudom, hogy hazafelé is belefutok, de ilyenkor nem érdekel. Nyugodt minden porcikám, kizökkenthetetlenül az. Sőt, megmagyarázhatatlan történik, megbocsátó vagyok, mi több, múltba révedő. A múltnak abba a látszólag szabályoktól mentes szakaszába bambulok belül, amikor Humphrey Bogart úgy fújta a füstöt bárki arcába, hogy az meg se rezzent. Persze, hogy most is a dohányosok által feldúlt napom jár az eszembe, csak másképp. Azon gondolkodom, hogy a dohánylobbi hány évtizedes munkája van abban, hogy még mindig nem törlődött az agyamból a leghíresebb cigarettareklám által közvetített hamis szabadságkép. Hogy lehet az, hogy viszolygok a dohány bármilyen formájától, mégis jó érzéssel gondolok a bulik után három napig szellőztetett ruhákra, a füstbe burkolózó dzsesszzenészek, költők világára, apám rejtvényfejtő Fecske-füstjére.
Ja, hogy akkor voltam fiatal? Akkor a megbocsátás mégsem igaz, csupán nosztalgia, füsttel.
