Anya most nem szaladgál, csak nyög és mosolyog
Ha valaki a 38. héten azt mondja, hogy terhes, ne próbáljuk kijavítani: szebb az úgy, hogy áldott állapotban van. Ha valaki, ő tudja, mit beszél.
Fáj a derekam. Fizikailag fáj, pedig semmi oka rá. Eddig nem gondoltam, hogy a hastájéki jelentős súlytöbblet látványa is okozhat ilyet. Most már tudom. A feleségem ugyanis terhes. Mindeközben áldott állapotban is van, és állapotos is, de bármennyire örül annak, hogy kishúga lesz a fiunknak, ő bizony váltig állítja, hogy terhes. Elhiszem neki, hiszen napokon belül szül, s ahogy ez ilyenkor szokás, pingvinként totyog ide-oda a lakásban. Ha ehhez a testidegen mozgásformához hozzá vesszük az aranyeret, a visszereket, a vashiány okozta szédülést (súlyosbítva az emiatt fogyasztott földízű biocéklalével, valamint a heti kétszeri infúzióval), a derékfájást, a kételyeket (sokat híztam/nem híztam eleget), a gyógyszer nélkül átvészelt influenzát, a kiszáradt bőr okozta folytonos viszketést, az éjszakai ötszöri vécélátogatást, a hajnaltól reggelig tartó plafonbámulást, kétségek nélkül állíthatjuk: terhes. Az, hogy mindezt boldogan, mosolyogva viseli, ijesztő, vagy inkább bámulatra méltó. Ha ezek közül engem csak egy elem kínoz, percek alatt belesimulok az önsajnálat kényelmes fotelébe.
Kisovis fiunk kevésbé ámuldozik anyja hősiességén. Bár várja a kishúgát, és nagyon vigyáz anya hatalmasra nőtt hasára, elvárja a törődést. Mert legózni csak a földön ülve jó – ez minden terhes nő álma. Azt mondjuk elfogadja, hogy a mami most kimértebb, és azért nem szaladgál vele, mert a hugi elég nehéz. Egyszerű ok-okozati összefüggés, amelyekkel már többé-kevésbé tisztában van. Igaz, a primér jelentés egyelőre hangsúlyosabb. A minap például fültanúja voltam, amint az egyik apuka közölte az óvó nénivel, hogy másik oviba viszik a kiscsoport egyik prominensét, Danit. Búcsúképpen sütivel kedveskedtek a csoportnak.
- Tudod miért hozta Dani a sütit nektek? – puhatolóztam hazafelé, hogy felfogta-e már, a sütievés tulajdonképpen barátjuk eltűnését jelenti az életükből.
- Hogy megegyük.
Matt. Mi másért? A kérdésemre ez volt a tökéletes válasz. Szereti Danit, tudja, hogy elmegy, de az majd akkor lesz valóság, ha hétfőn tényleg nem lesz ott.
Ha úgy tűnt volna (néha percekre magam is elhiszem), hogy tökéletes, türelmes férj vagyok, aki laza félmosollyal old meg minden, az élet ilyetén alakulása által rárótt feladatot: nem, nem vagyok az. Ez itt azonban nem egy öngyógyításra használt felület, vagy üzenet a sokszor megbántott nejnek, ezért nem részletezem, hogy fogy el a türelmem néha, s bántok szavakkal, hogy aztán sokáig rágódjak a dolgon. Hazudik, aki mindig határtalan empátiával kezeli a feledékenységet, az ön- és közveszélyes bambulást (barátom szerint a cseh2-t nézik), a mindig akkor érkező „idehozod a…” kezdetű mondatokat, amikor egy percre leülnél, a hangulatváltozásokat, vagy a test változása okozta nehézségeket. De ezeket most már lazán túléljük (én lényegesen könnyebben). Azt a figyelmet azonban (remélem) mindig hordozni fogom, amit a babavárás hatványra emelt bennem. Maró dühről beszélek, amely akkor fog el, ha kismama egyensúlyoz egy tömött közlekedési eszközön. Figyelni kezdtem, és feladva jól megszokott közterületi némaságomat, olykor beszélni. Lehetőség szerint szelíden, mert egyrészt majd’ mindig egy világvevő antennával, s villámgyors analízisre képes szoftverrel ellátott ovissal vagyok, másrészt az mindig jobban fáj a címzettnek.
Ki mozdul elsőként? Ez a verseny alapgondolata. Kisebb-nagyobb meglepetések értek eddigi megfigyeléseim alatt, de a győztes kategória úgy tűnik felülmúlhatatlan. Legalább hét kasztot fel tudnék sorolni, de a politikai korrektség, vagy inkább a politikamentes derű megőrzése érdekében csak a dobogósokat osztályozom.
A verseny harmadik helyezettje a 10 esetből legalább 5-ször (még ha a megfigyelés nem is reprezentatív, jelez valamit, hogy ezzel az eredménnyel ki lehet tűnni a tömegből) észreveszi a kismamát, és magától átadja a helyét. Ők azok a férfiak, akik hölgypartnerükkel utaznak. Hogy azért, mert imponálni akarnak, vagy a családból hozzák, nem lehet tudni, a statisztikát pedig az is javítja, hogy az ülve maradt ötből legalább kettőt oldalba vág a párja, hogy ébredjen már, ott egy kismama!
Azt egyébként tudták, hogy a fülhallgató időleges vakságot okoz? Pedig így van! Láttam.
Innen szeretnék gratulálni a második helyezett csapatnak. Szép volt negyven alatti nők! Önök eggyel többen adták át a helyüket, mint a párban ülő férfiak. Ez is valami. Egy részük ugyan láthatóan vívódik, hogy megharcolt jussát átengedje-e, de az esetek jelentős hányadában zokszó és fintor nélkül megteszi.
Nem marad más hátra, mint a főhajtás a negyven feletti nők reprezentatíve nagy csoportja előtt. Meglátja, azonnal felpattan, nem ismer nemet, ráadásul az esetek többségében mosolyog. Tudom én, kedves, miről van szó, nem magyaráz, vigyáz magára, leül, kész! Ilyenkor a feleségem az, aki szabadkozik egy kicsit, de a mosolyuk biztos, hogy mindig mosolyra lel.
Én, aki azonnal a plafonon vagyok az élet minden apró igazságtalanságától, minden alkalommal elképedek azon, hogy a gyermekünket váró, s az emberiség jóságában három évtizednyi léttel a háta mögött is bízó feleségem, milyen elegánsan ment fel minden közönyöst.
- Biztos csak elgondolkodott, de lehet, hogy nem is látszik, hogy babát várok – mondja pár hónapja különösen békésen, miközben a hasa fél méterrel előtte jár.
- Biztos csak… - sziszegem ilyenkor dühösen, de közben ráz a nevetés, ahogy azt az alig látszó, hatalmas domborulatot nézem.
Most már inkább autóval járunk, biztos, ami biztos, azzal is lassan, idomulva a kedvesen zavarbaejtő pingvintempóhoz. Valószínűleg többet ártanék a kismamának a szent küldetésem okozta lobbanékonysággal a buszon. Talán még annál is többet, mint az az autós, amelyik a piros lámpánál belénk hajtott a tömegközlekedés feladása után két nappal. Életemben először – úgy egy másodpercig – közel álltam ahhoz, hogy tettleg bántalmazzak valakit. Aztán oldalra néztem, és láttam, hogy nincs baj, a biztonsági övterelő működött, a tekintet pedig megint azt mondta, hogy biztosan csak elbambult, ne bántsd, meg lehet beszélni mindent. Tényleg meg lehetett. Még a vaspótló infúzióra is odaértünk a kórházba.
A családom most ül a tévé előtt, és nézi a Verdák végét. Azt a részt, amikor Villám McQueen vezető pozícióból dobja el a Szelep-kupát, s tolja be inkább a célba a nagy öreg, de a pályáról aljasul kilökött Királyt. Tudom, hogy ezen mindig könnyekig meghatódnak, kimegyek, hagyom őket. Inkább megmelegítem a marhafőzeléket (a három és féléves főzte nagyanyjával, majd adott új nevet a marhapörköltnek), mert abban is sok a vas!
