A nevetés szikrája
A nevetés a lélek csillanása – állítja Thomas Mann. Vajon ez az a bizonyos szikra, amely dönt a párválasztásban? Úgy tűnik, életre szóló társul nem a legviccesebb, hanem a legmegbízhatóbb férfit választják a nők.
„A humor is egyfajta agresszió: aki nevet, képes lecsendesíteni az agresszióját, ezért szimpatikus a számunkra” – véli Pap János. A humorológus, zenetudós szerint ennek evolúciós gyökerei vannak: az állatok is nevetésszignálokkal jelzik, ha valami csak játék és nem komoly fenyegetés. A humor tehát tulajdonképp a rejtett agresszió kulturált formába bújtatott kifejezése: ezáltal nemcsak a viccet mesélő, de a hallgatóság is kiélheti rejtett agresszivitását – noha ennek sokszor nincs is tudatában. Nem valós agresszió ez, hanem egy verbális játék, amivel együtt jár, hogy vannak nyertesei és vesztesei.
A nevetés fogyaszt
A nashvillei Vanderbilt Egyetem munkatársai egy korábbi kísérletükben arra a kérdésre keresték a választ, hogy a nevetésnek van-e hatása a testsúlyra.
A vizsgálat igazolta, hogy napi 10-15 perc röhögéssel akár egy kisebb csokiszelet kalóriamennyisége is ledolgozható, nevetés közben ugyanis csaknem 20 százalékkal több kalóriát égetünk el, mint normál állapotunkban.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a nevetés hatékony fogyókúrás eszköz, de a szervezetre gyakorolt más pozitív hatásaival együtt mindenképpen jót tesz a vidámság.
Az uralkodó vicc
A versengésre és az agresszióra való hajlam őseink számára előnyt biztosított a túlélésért folytatott harcban. Amikor elnevetjük magunkat egy barátunk viccén, gyakran mondjuk: „Ez fájt!”. Ebben is ez a fajta „legyőzöttség” nyilvánul meg. De a humor agresszív jellege kiválóan megnyilvánul egy olyan helyzetben is, amikor egy férfi úgy próbál uralni egy társaságot, hogy folyamatosan viccelődik. „Ezzel azonban a humornak is árt, degradálja a viccet” – teszi hozzá Pap János.
A Freiburgi Egyetem munkatársa, Helga Kotthoff egy tanulmányában úgy érvel: mivel a humorizálás legtöbbször mások kárára történik, ezért a magasabb társadalmi státuszt demonstrálja. A nyelvész kutató történelmi példákkal érvel, miszerint a humorizálás a magasabb társadalmi szinten állók privilégiuma volt. Ennek részben ellentmondani látszik, hogy az ókori színházakban gyakran léptek fel rabszolgák színészként, sőt az egyik legismertebb római komédiaszerző, Terentius maga is felszabadított rabszolga volt. Ennek ellenére Platón és Arisztotelész munkásságából tudjuk, hogy már az ókorban is az volt az uralkodó nézet, hogy általában a magasabb rendű viccelődik az alacsonyabb rangún.
A humort tanulni kell
„A 
helyzettől, a kultúrától, életkortól, tapasztalattól is függ, éppen mit tartunk viccesnek. Természetesen az is fontos, találkoztunk-e már az adott helyzettel: egy ismert viccen például nem nevetünk olyan jóízűen, hiszen nincs meg az ismeretlenség feszültsége” – mondja Pap János. A kutató szerint a humor ugyanakkor csak gyermekkorban tanulható. A humor ugyanis attitűd, életfelfogás, magatartásforma, sajátos szemlélet. Az szereti a humort, aki játékos családba született. Dr. Paul McGhee, a nevetés gyógyító hatásait kutató amerikai pszichológus elmélete szerint a humor használatának első szakasza kétéves kor körül kezdődik: például amikor a gyermek oda nem illő módon használ bizonyos tárgyakat. Például az édesanyja cipőjét próbálgatja, vagy a banánt telefonként tartja a füléhez: ezek eleinte nem tudatosak, de a szülők visszajelzése, a nevetés után már keresik az ilyen helyzeteket. A következő életszakaszokban már a tárgyak elnevezésének vagy fogalmak felcserélése jelenti a humor forrását. A humor fejlődésének utolsó szakaszát McGhee a „többszörös jelentések” kifejezéssel illeti, ez nagyjából hétéves kor körül kezdődik.
A nevető szerelem
Kutatások szerint a párválasztást meghatározó humorra vonatkozó szereposztás is gyerekkorban kezdődik: az apák többet játszanak a gyermekkel, míg az anya az ideje nagy részében gondozza őket, érzelmi jólétükkel törődik, vagyis mosolyog rájuk, beszél hozzájuk. Ugyanakkor éles különbség is van a férfiak és a nők humora között: Kotthoff szerint például a nők társas kapcsolataik elmélyítésére, míg a férfiak frusztrációik oldására használják. Más kutatók szerint ugyanakkor a védelmi reakció a humornak csupán egy funkciója, főleg akkor, ha van más probléma-megoldási mechanizmus is.
A humor tehát egyfajta szellemességi párbaj: aki nevettet, intellektuális fölénybe kerül. Nem véletlen tehát, hogy a párválasztásban is kiemelt fontosságú a szellemesség. Megfigyelhető, hogy egy kevésbé humoros ember inkább vicces társat választ és fordítva. A mókamester szerepe pedig általában a férfiaké, nekik fontos, hogy a választott nő értékelje a humorukat. Ha egy hölgyet kérdezünk arról, milyen férfit keres, az első kitételek között fog elhangozni, hogy meg tudja őt nevettetni.
A férfi a mókamester
Arról megoszlanak a vélemények, hogy ezt a hierarchiát örököltük vagy csupán ez a társadalmi konvenció. Európában mindenesetre az az uralkodó helyzet, hogy a férfi nevettet, a nő nevet: ezek a feladatok le vannak osztva. Pap János szerint ez inkább kulturális megszokás, mint evolúciós örökség.
Másként vélekedik Geoffrey Miller evolúciós pszichológus, aki a Párválasztó agy című könyvében amellett foglal állást, hogy ennek a felosztásnak evolúciós gyökerei vannak. Szerinte a humor az emberi elme hatékony párválasztásának eszköze, mindkét nem számára információkat közöl a társ genetikai rátermettségéről. A jó humorhoz ugyanis összetett kognitív képességekre, intelligenciára és kreativitásra van szükség. A férfiak többet viccelődnek, míg a nők jobban értékelik a jó humort, és a kutatások szerint ez a párválasztási döntéseikre is hatással van.
Férfiak és nők párbeszédeit vizsgálva az is beigazolódott, hogy a női nevetés mennyisége a szexuális érdeklődéssel is összefügg – míg a férfi nevetése csak minimálisan jelzi előre azt. Más kutatások pedig azt igazolták, hogy a hosszútávú párválasztási preferenciákban a humor a férfiaknál és a nőknél egyforma súllyal esik latba. Az ismerkedésben sikeresebbek a vicces férfiak, míg a kevésbé humorosak hosszú távon más tulajdonságaikkal pótolhatják ezt a hiányosságukat.
Pénz vagy kacaj?
„Korábban volt arra vonatkozó felmérés, hogy a különböző nemzetiségű nőket milyen szempontok vezérlik a férjválasztásnál. A görögöknél első helyen végzett a humor: meg is nézhetjük a gazdasági helyzetüket – mondja Pap János. – Nálunk a megbízhatóság végzett az első helyen, de attól, hogy egy férfi vicces, nem biztos, hogy megbízható. A humoros férfiaknál előfordulhat ugyanis, hogy esetleg egy komolyabb helyzetet is humorral ütnek el.”
A humor másik funkciója – a fent már említett intellektuális fölény kifejezése mellett –, hogy ilyenformán a negatív eseményekkel is könnyebben szembe tudunk nézni. „Vannak pillanatok, amikor ez a tulajdonság életmentő, de vannak helyzetek, amikor komolyságra lenne szükség” – veti fel Pap János, aki szerint ehelyett azonban előfordulhat, hogy a humoros férfi a könnyebb, bevál
t utat választja, ilyenformán nem kell erőlködnie a megoldáson.
Érdemes-e nőként szembemennünk a társadalmi konvenciókkal, az evolúciós örökségünkkel? Nőként inkább ne is viccelődjünk? Pap János tapasztalatai azt mutatják, hogy a humoros nők nehéz helyzetben vannak a párkeresésnél. Általában kezelhetőbb, kevésbé humoros partnert választanak, ellenkező esetben komoly küzdelem veszi kezdetét, hogy eldöntsék, ki hordja a nadrágot. Ez esetben a kutató szerint vagy a férfinak kellene elviselnie, hogy a nő szellemesebb, vagy a nőnek kellene elfogadnia, hogy nem kell mindig nyernie.
