2018. november 19. hétfő
Erzsébet, Zsóka és Liza napja

A hétköznapi dolgokat szeretjük a másikban

 A pszichológusok díványán oly sokan öntik ki lelküket. Ők pontosan tudják: hiába vitt valaki véghez nagy szakmai eredményeket, nem az számít, hogy belopja-e magát a hozzá közel állók szívébe. Hétköznapi szokásokat, gesztusokat pillanatokat őrzünk meg a másik emberről.

9297.jpgSzokták mondani, hogy az egyszerű dolgok számítanak a leginkább az életben. Telefonon még mindig csak a kis számú bizalmasainkkal szeretjük kibeszélni a szívünk-lelkünk titkait, bajait, örömeit. Kik ezek az emberek? És miért szeretjük őket?

"A fiam nevetése. Bárhol megismerném, csukott szemmel is!"

"Amikor hever a kanapén, s a hasára rakja a távirányítót. Olyan aranyos ilyenkor!"

"Egy örökkévalóság, mire végigtanulmányozza a menüt az étteremben, de végül mindig azt kéri, amit én. Hát nem édes?!"

"Odaslattyog a hűtőhöz, miközben beszélünk, nem kérdezi, vehetne-e valamiből, semmi formalitás, csak elveszi, amit akar, és közben be nem áll a szánk."

 

Ilyen és ehhez hasonló válaszokat kapnak a pszichológusok, ha arról kérdezik pácienseiket, mik azok a pillanatok, amikor a leginkább átérzik, hogy szeretik a szeretteiket, állítja Katherine Schafler New York-i pszichológus. Ilyen triviális mozzanatok azok, amik miatt úgy érzi egy ember, hogy kötődni tud a másikhoz. Ettől lesz boldog a párkapcsolat is.

 

Ha hiányzik a másik, nem úgy fog felsóhajtani, hogy "mennyire hiányzik a színötös bizonyítvány hozó agya!" Vagy "milyen kár, hogy már nem mond olyan érdekes meglátásokat a munkámról." Vagy "olyan jó volt, amikor annyi pénzt keresett, dagadtam a büszkeségtől, mint szülő!"

Mindaz a sok képesség és eredmény, amivel a CV-nket nyomjuk tele, tulajdonképpen vajmi keveset számít a legfontosabb emberi kapcsolatainkat - bár tény, hogy egyes embereknek a párkapcsolatnál fontos, hogy a párjuk is éppolyan sikeres és elismert legyen mint ő, így nem kell egyiknek a másikat a hátán cipelnie sem az anyagi megélhetés, sem a világi boldogulás terén. S a szülők is nyilván akarják, hogy a csemetéjük vigye valamire. A testvér is büszke a sikeres bátyókájára, öcsikéjére, nővérkéjére vagy hugicájára. De a léleknek más a memóriája. Az intim, triviális pillanatokra fog emlékezni, amik a maguk egyszerűségében utánozhatatlanok. Ahogy az ember megnyilvánulásai is azokban a pillanatokban. Ha pedig elmúlt egy kapcsolat, s az illető eltűnt az életünkből, ezekre a mozzanatokra fogunk emlékezni keserédes nosztalgiával, mert e pillanatok miatt kedveltük meg ezeket az emberek.

 

Az anyagi és szakmai sikereink nem tesznek minket szerethetővé. Azokat inkább emberi, jellembéli tulajdonságokkal lehet elérni, nem pedig szakmai kvalitásokkal. A valóság az, hogy ezrek és ezrek rendelkeznek harvardi diplomákkal, csodás testekkel, gyönyörű otthonokkal, telepecsételt útlevelekkel, egy rakás pénzzel, nagy presztízsű állásokkal, fénylő díjakkal, de ezeket a helyükön kell kezelni, mert végsősoron nem fognak számítani, vallja Schafler, aki nap mint nap hallgatja emberek élettörténeteit.

Szerinte amikor legközelebb azon rágjuk magunkat, hogy mi mindent nem értünk el az életben (miért nem vagyunk magasabb pozícióban a cégnél, miért nem nagyobb a lakásunk, miért nem tudunk minden társas szituációban lehengerlőek lenni stb.), jussanak eszünkbe az élet apró mozzanatai.

"Az emberek a hétköznapira buknak, ezt hiányolják a leginkább, ezt szeretik a leginkább a másik emberben. Mindig."

De ha nem hiszi, lehet próbát tenni. Gondoljon a kedves olvasó arra, akit nagyon szeret, és fogalmazza meg, mit szeret benne, milyen pillanat ugrik be, amikor tesz valamit az illető, ami miatt ellágyul a szíve iránta. "Garantálom, hogy ez a valami nincs benne a szóban forgó személy CV-jében" - mondja Schafler. "Mert téged sem érdekel az ő szakmai önéletrajza, és őt sem a tiéd."

Az igazi kötődés és kapcsolat két ember között a hétköznapiság élvezetéből nő ki. Becsüljük hát nagyra az emberek átlagos tulajdonságait!

(A Thrive Globe cikke alapján.)