Colin Firth: "A legnehezebb elsírni magam a kamera előtt"
Sokáig játszotta az érzelmeit elnyomó brit gentlemant, aki csupa jól szabott, elegáns ruhában jár-kel. Kapott is Oscart , igaz ehhez kellett egy kis dadogás is - A király beszéde főszerepében. A való világban harmonikus magánéletet él olasz feleségével és két gyerekükkel, vállalkozóként a környezettudatos ruhagyártás tűzte zászlajára.
- Hogyan választja ki a szerepeit?
- Nincsenek egzakt kritériumaim. Muszáj pénzt keresnem, és mint minden színész, én is létbizonytalanságot érzek a következő munkával kapcsolatban. A legtöbben attól tartunk hogy a mostani munka az utolsó és soha többet nem kér fel minket semmire. Nagyon le lennék lombozva, ha nem keresnének meg kis költségvetésű független filmekkel, és mindig csak családi vígjátékokban kellene domborítanom, vagy Darcy úrként szerepelnem kosztümös filmekben.
- Pedig Darcy hozta meg Önnek az áttörést a BBC Büszkeség és balítélet-adaptációjában 1995-ben. Sokat szerepelt kosztümös filmekben azóta is.
- Az angol moziban nagyon erős a felsőbb társadalmi osztályok iránti előítélet. Az én filmjeim a burzsoá vagy közép-osztálybeli miliővel forrtak össze. Ahol gyakran kell felvenni a jelmezeket. Mert minden, ami kortárs történet, a kétkezi munkásokról szól, ugyanis a társadalmi igazságosság körül mozognak a mai történetek. És hát ritka, hogy engem kérnek fel arra, ábrázoljam a munkásosztály életét...
- Indokolt ez a beskatulyázás?
-Tulajdonképpen nem is vagyok igazán patrícius. Más színészek sokkal komolyabb iskoláztatásban részesültek, mint én. Méregdrága magániskolákba jártak.
- Milyen tanuló volt?
- Elég gyenge. Az egyik kémia dolgozatomra csak 3 %-ot kaptam. Már gyerekként is színészkedtem egy kicsit, és amikor 14 éves lettem, rájöttem, hogy ezt űzhetném hivatásszerűen is. Ekkor ismertem fel, hogy nem kell azon munkák közül választanom, amikre az iskola tanít. Elmehetek színésznek is. Ez óriási meglepetés volt számomra. Hirtelen az egész jövőm teljesen más színben tűnt fel. A szüleim persze aggódtak, azt hitték, csak álmodozom és alibit keresek arra, hogy ne kelljen komoly felsőfokú tanulmányokat végeznem. Igazuk volt.
- Gyerekként sok országban élt. Hogyan hatott ez Önre?
- Annyiféle anyagi helyzetben találtuk magunkat, és olyan sokféle életmódot láttunk, hogy emiatt sosem éreztem túlságosan kötöttnek magam a társadalmi szabályok vagy a nemzetiségem által. A szüleim Indiában születtek és nőttek fel. Amikor kicsi voltam, apám mandzsúriai fiatalokat tanított, így állandóan velük voltam körülvéve. Később Amerikában éltünk. Barátaim túlnyomó részben nem angolokból állt.
- Mennyire szereti, ha írnak Önről?
- Megáll a vér az ereimben. Még egy nagyon jól megírt cikk is úgy érződik számomra, hogy szimplifikálja a dolgokat. Mindannyian ellenállunk annak, hogy definiáljanak minket. Oly sokan látnak engem Mr. Darcyként, hogy ez már olyan, mint valami iskolai becenév, amit rég kinőtt az ember.
- Színészként változott az ízlése, a preferenciái az évek során?
- Úgy érzem, amikor az ember eléri a negyvenes évei közepét, már felszabadul annyira, hogy azt vállaljon el, amit akar. Minél többet gyakorolt addig, annál többet tanult belőle. Vállalj el olyan dolgokat, amik egy kicsit zavarba hoznak! Amik új kihívásokat jelentenek. Engem ennek az izgalma tart formában.
Elég sok mindent eljátszottam már a pályámon. Többek között három olyan szerepet, amiben a karakter dadogott. És egyszer sem lehetett egy előre elkészített dadogást elővenni a fiókból és odarakni a szerepbe. Mindig újra ki kellett dolgozni. Ennek felismerése nagyon sokat tanított arról, hogy mindig jelen kell lenni a pillanatban, az aktuális szerepben, nem pedig rutinból dolgozni.
- Mit érzett a legnagyobb kihívásnak eddig színészként?
- Hogy elsírjam magam a kamera előtt. És hogy ezt egy beállításban, a kamera lencséje előtt érjem el. Mi színészek általában akkor érzékenyülünk el, amikor a rendező kimondja: "Felvétel! Tessék!", és egyszerűen előadjuk ezt a már megteremtett megindultságot. De ezt fenntartani a kamera előtt, nagy nehéz. Ezt csináltam az Egy egyedülálló férfi című filmben, amikor sírni kellett a fotelben ülve. Hosszú, majdnem 10 perces snitt volt. Kétszer is felvettük! A színjátszás nem intellektuális folyamat.
- Milyen érzés volt a Mamma Miában énekelni és táncolni?
- Körülbelül naponta nyolcszor éreztem úgy, hogy ennyi, elég, itt a vége, hazamegyek. Bohócot csináltam magamból. De Stellan Skarsgard is hasonlóan érzett. Csak néztünk egymásra, csóváltuk a fejünket: ha túléltem a Mamma Miát, akkor túlélek bármit!
- Mennyire rajong a sportért?
- Kedvelem a focit, de szurkolóként nem vagyok nacionalista. Talán mert a gyerekeim félig angolok, félig olaszok. Azért az Arsenálnak mindig drukkolok. Kijárok a meccseikre. Ha vesztünk, akkor le vagyok lombozva. Három percig!
- Ha színházban szerepel, mennyire érzi magát testileg erőteljesnek, fittnek?
- Nagyon nem. Éveken át szörnyű lámpaláz gyötört. Amikor legutóbb színpadra léptem, csak két hetes próbaidőszakra volt időm. Még egy rendes jelmezes próbára sem futotta belőle. Nem volt súgógép , amire sandítani lehetett volna, és két oldalas monológgal nyitottam az előadást. Ettől aztán úgy inamba szállt a bátorságom, hogy elbújtam. A portás jött megkeresni. Csakhogy abban a színházban nincs művészbejáró. Így a közönségen kellett magam keresztülverekedni az előtérben. Szinte mindegyikükhöz hozzáértem. Pont azokhoz az emberekhez, akiktől féltem. 5 perccel az előadás kezdése előtt. És nem emlékeztem a kódra, amivel vissza tudok menni a színfalak mögé vezető ajtón. Azt mondták, menjek egyenest a színpadra.
- Hogyan érinti a siker, a hírnév? Attól is berezel?
- Szerencsére nem lettem egyik napról a másikra megasztár. Nem váltam híressé fiatalon. Volt részem mérsékelt sikerben, amiket én elképesztő nagy dolognak éltem meg.
- Amikor a Bridget Jones meghozta Önnek a világhírt, tolongtak az ajánlatokkal a hollywoodi rendezők és producerek?
- Nem volt nagy tülekedés. Még a Bridget Jones után sem. Sokkal elevenebbnek érzem magam Londonban, mint Los Angelesben, akárhányszor is járjak ott.
- Hogyan lazul el?
- Imádok nevetni. És örülök , ha olyan forgatókönyvet kapok, amiben lehetőségem van nemcsak megnevettetni, hanem megríkatni is a közönséget. Romantika és humor elegyével.
A briteket elég merev embereknek tartják, de az igazság az, hogy a brit humor már az 50-es években elég avantgárd volt, jóval a Monty Pythons előtt. Gondoljunk csak az abszurdista The Goon Showra, amiben Peter Sellers feltűnt.
- Vállalkozóként a környezetkímélő ruhagyártás mellett kötelezte el magát.
- Nyitottunk egy butikot Londonban, ahol környezetbarát módon gyártott ruhákat árulunk. Segítettem az Oxfam munkáját is a Café Progreso kávéházláncban, hogy a fair trade jegyében vásároljunk kávét az afrikai termelőktől, nem nyomott áron, hanem piaci díjszabással. Néha még a kávégépnél is segédkeztem a londoni egységünkben. Ha legközelebb újra vizes inget kell vennem magamra egy filmben, hogy kidomborítsam a felsőtestem, akkor az csakis újrafelhasználható anyagokból készülhet! Mondjuk, az enyémből!
