Isabella Rossellini: a film és a divat sem létezik érzelmek nélkül

Ritmus.hu   •   2016. május 23. hétfő 14:00

Világhírű filmes nagyságok lányaként született. Anyja Ingrid Bergman háromszoros Oscar díjas színésznő volt, apja Roberto Rossellini olasz filmrendező, a neorealizmus atyja. Válásuk után ő már apjánál nevelkedett. És fiatal nőként hasonló nagyságokkal szűrte össze a levet. Martin Scorsese-vel, majd David Lynch-csel élt együtt. Modellből lett színésznő, majd rövidfilmrendező és könyvszerző. Már 63 éves.

A Beethovenről szóló filmben (Halhatatlan kedves, 1994) magyar bárónőt játszott, de a filmet nem nálunk forgatták.

Hanem Prágában. De jártam önöknél is. Egy reklámot forgattam Budapesten. Régen. Nagyon tetszett a város.

Modellként kezdte. Kielégítette a magamutogatás? Vagy azért váltott a színészetre, mert kevésnek érezte a pózolást?

Imádtam modellkedni. Abban is segített később a modell-múltam, hogy amikor rövidfilmeket rendeztem, tudtam, hogyan kell rövidnek és frappánsnak lenni. Hiszen a divat 30 másodperces műfajban él. Reklámfilmekben.

Hasonlónak tartja hát a színészetet és a modellkedést?

Igen. Nagyon hasonlónak. Amikor elkezdtem a pályám, Diana Vreeland volt a divatvilág nagy dámája. Ő mondta azt, hogy "szépség nem létezik érzelmek nélkül". És ez így van. Nincs olyasmi, hogy tökéletes orr vagy tökéletes szemek. De amikor egy ember megjelenik egy fotón, érzelmek fejeződnek ki általa. Rendben, hogy modellként azért szerződtetnek, mert tetszik a megrendelőnek a külsőd, mert szép kék szemed, mert a testalkatod megfelelő és ezért illenek rád a ruhák. De végső soron azon múlik, hogy a reklám, a fotósorozat hatásos lesz-e, hogy milyen érzelmeket viszel bele. Ez a modell felelőssége. A modellkedés kicsit olyan, mint a némafilmszínész. 

Vannak akik úgy tartják, hogy bárki tudna modellkedni. 

Nem hiszem, hogy ez így lenne. Először is kell hozzá egy bizonyos külső. De még a modellek között is vannak jobbak és gyengébbek. Tehát kellenek hozzá készségek, amik nem pusztán testi adottságok.

Mi az, ami kívül esik az adottságain, ami nehezére esik?

Ha például írnom kell. Amikor egy könyvön dolgozom, el kell szigetelnem magam a külvilágtól és az emberektől, hogy haladjak az írással. Ez mindig nehezemre esett. Inkább azt élvezem, amikor társalkottókkal közreműködök egy projektben.

Sokáig a Lancome reklámarca volt, ami markáns, könnyen azonosítható imázst adott Önnek. Nem érezte, hogy beszűkíti ez?

Nagy és sikeres kampány volt. De nem éreztem, hogy megkötne. Ha belegondol, milyen filmekben szerepeltem, láthatja, hogy ki tudtam lépni ebből az imázsból. Játszottam én már gazdag, erős véleményű, odamondós mogulfeleséget, egyszerű hászid hitvest, elnyomott szicíliai házastársat, titokzatos lányt. Szerepeltem vígjátékokban is, amik rendhagyóak, vagányak. De tény,  hogy a leginkább azért ismernek az emberek, mert modellkedtem. Millió úton-módon segített engem a modellkedés az életben. Sok ajtó megnyílt előttem azért, mert sikeres modell voltam. 

Bekerült nagy filmekbe és kis produkciókba. Élvezi a két végletet?

Rengeteg kis független filmben dolgoztam, amelyekben a stáb tagjai nem szakszervezeti tagok. Amikor Joaquin Phoenix anyját alakítottam a Két szeretőben (2008), meglepve tapasztaltam, hogy milyen nagy stáb volt a forgatási helyszínen. Mert már teljesen elfelejtettem, hogy milyen egy igazi nagy produkció, ahol a szakszervezeti előírások érvényesülnek.

Sokat beszélgettem a rendezővel James Gray-jel arról, hogy milyen nehéz egy milyen nehéz egy ilyen gépezetet mozgatni. Amint 150 ember vár a parancsaidra és kint vagy a forgatási helyszínen, elég nehéz azt az independent spirituszt életben tartani, ami egy kisebb, lazább, improvizatívabb fimet jellemzi. A szíve mélyén ő is független filmes.

Eredeti látásmódú rendezőkkel hozta össze a sors...

Amikor olyasvalakivel dolgozik az ember, mint David Lynch vagy Guy Maddin, azt kell interpretálni, amit ők mondanak. Hallgatónak kell lenni és megérteni a szándékaikat, mert nagyon eredeti elmék. Színészként nem támaszkodhatsz a tradíciókra, mert ők pont a hagyományokat rúgják fel. Az ő víziójukat közvetíted. Ez mindig roppant izgalmas. Az elmémet nagyon stimulálja az eredeti és briliáns alkotókkal való munka. Igazi szárnyalás ez.

Életkortudatos társadalomban élünk, ahol a fiatalokon van a figyelem. Hogyan éli meg ezt egy bizonyos életkoron túl egy színésznő vagy modell?

Ki nem állhatom, amikor azzal bókol valaki, hogy "a korához képest milyen jól néz ki". Ez olyan, mintha azt mondanák egy színes bőrűnek, hogy "ó, nem is nézel ki feketének" vagy a melegnek azt, hogy "nem tűnsz melegnek". Mert az ilyen megjegyzések pontosan azt nem veszik tudomásul, hogy ki vagy.

De a nők szeretnek fiatalabbnak látszani. Főleg a testtudatos szakterületek szereplői, a modellek, a színésznők, a táncosnők, a sportolók...

Szerintem ez nem igaz. Az emberek csak jól akarnak kinézni. Pont. Kortól függetlenül. 

Apja nagy hatást gyakorolt Önre?

Emlékszem, gyerekkorom annak a frusztrációnak a jegyében telt, hogy azt éreztem, apámnak teljesen igaza van művészileg, de a világ nem érti meg! (nevet)

A testvéreimmel nagyon szerettük őt. Amikor kicsik voltunk, az volt a szórakozásunk, hogy ráugrottunk a kerek pocakjára, amikor dolgozott. Az ágya volt a dolgozószobája. Itt teregette ki a jegyzeteit, itt írt. Iszonyú fejfájások gyötörték néha. Mert túlerőltette az agyát. Emiatt glükózt szedett rendszeresen. És jeges borogatást rakott a fejére. A fejében élt. 

Édesanyjához is közel érezte magát?

Igen.

De azért az apja lánya, igaz?

Igen, az Apám 100 éves című filmemben is ezt mondtam. De mindkettőjükhöz közel álltam. Apám hamarabb halt meg, ezért anyukámmal töltöttem hosszabb időt. De máig sokat gondolok az apámra. Tulajdonképpen állandóan eszembe jut.

Szülei hogyan hatottak önre és a művészi ambícióira?

Ez mindig csak interjúkban jön elő. Amikor az újságírók erről kérdeznek. Munka közben nem ezen gondolkodik az ember. Hanem csinálja, ami a dolga.

Filmek körül nőttem fel, filmforgatásokon, segítettem a jelmezeket kezelni. Ez volt a közeg, amit kis korom óta ismertem. Tehát könnyedén elvoltam a filmkészítés atmoszférájában. De nem hiszem, hogy ez olyan nagyon fontos hatás volna a tekintetben, hogy később színésznő lettem.

Ha nem dolgozik, milyen hobbikkal foglalja el magát?

Egy dolog nem elégít ki engem teljesen. Az emberek sokkal összetettebbek ahhoz, hogy valaki azt mondhassa: "Én főzni szeretek!" Ha ez igaz lenne, akkor egész nap csak főznék. Mindig szeretek kísérletezni, új dolgokban kipróbálni magam. Szeretek rajzolni. Néha festek is. Cserepes virágokkal foglalkozni. Olvasni. Az állatok is érdekelnek, róluk is szoktam olvasni.

Elolvassa, amit a sajtóban írnak önről?

Nem. Már régóta felhagytam ezzel.

Eljátszaná az anyját egy életrajzi filmben, ha felkérnék?

Már felkínálták nekem a lehetőséget. De nemet mondtam. 

Miért?

Mert a projektek nem voltak elég jók. Kihasználták anyám emlékét. De ha a megfelelő forgatókönyv érkezik, nem mondanék nemet. Elvégre eljátszottam már anyukámat az Apám 100 éves című rövidfilmben. 

Nyilván világos fogalmai vannak arról, hogy milyen egy jó film vagy forgatókönyv. Nos, milyen?

Nem is tudom... Tudja utálom azt, amikor egy közönség bemegy a moziba, és az a hozzáállása: "Na, akkor most szórakoztassanak!" Számomra a szórakoztatás "bűnös" szó. Apámnak és anyámnak is bűnös szó volt a szórakoztatás.

Én a magas művészet világából jöttem, ahol az apámnak azt volt a meggyőződése, hogy a  filmnek mondania is kell  valamit, nemcsak felderítenie, nevetésre késztetnie a tömegeket. A jó filmek az érzelmekről szólnak. Az a minimum, hogy egy filmnek érdekes története legyen, de az még jobb, ha valami misztériumot, titokzatosságot is sugároz magából. Olyan ez, mint amikor megkérdezik az embert, hogy egy zenemű vagy egy festmény mit közvetít. Olyan nagy az értelmezési tartomány, hogy nehéz megválaszolni. A filmnek is legyen valami hasonló misztériuma.