Agresszió: esély a túlélésre?

Kun J. Viktória   •   2016. február 09. kedd 09:00

Az agresszió hátterében az életbennmaradáshoz nélkülözhetetlen energia áll, amit születésünktől hordozunk. Hogy mi lesz ennek az energiának a sorsa, felgyűlik-e és egy életen át kísérő állandó feszültséget, pusztítást okoz, az már az első 5 évünkben eldől. Talán furcsán hangzik, de a düh vagy harag, melyet az agresszió szubjektív megéléseként definiálhatunk, önmagában semleges érzés, tulajdonképpen jelzés. A kérdés: képesek vagyunk-e tudatosítani, meglátni és így feloldani a belső feszültségünket?

Mitől függ, hogy valakinek a hátán fát vághatunk, nem jön ki a béketűréséből, míg másnak elég egy rosszul irányzott tekintet, egy vétlen mozdulat, hogy magából kifordulva tomboljon? Valójában békés és türelmes, aki azt mutatja, vagy csupán fogat összeszorítva önmérsékletet tanúsít? Aki pedig egy aprócska szikrára is robban, biztosan „idegbeteg”? Vagy jól teszi, hogy kiadja a feszültségét, elkerülve mondjuk egy infarktust, vagy a gyomorfekélyt?

A harag nem rossz

A harag olyan érzelmi állapot, melynek intenzitása igencsak széles skálán mozog; ráadásul személyiség- és helyzetfüggő is. A kis bosszankodástól kezdve az enyhe irritáltságon át egészen az intenzív haragig, akár őrjöngésig, dühkitörésig terjedhet. Mint más érzelmeket, azt is pszichés és élettani változások kísérik.

A dühöt külső és belső események egyaránt kiválthatják. Lehet haragudni egy konkrét személyre, dühösnek lenni egy helyzet vagy esemény miatt, de irritáltak lehetünk akkor is, ha valami nyomaszt bennünket, és azon jár az agyunk folyamatosan. Egy traumatikus esemény vagy felháborító történés emlékei szintén dühödt érzéseket válthatnak ki. Dühünket tehát időközönként kifejezésre kell juttatni – persze mértékkel és megfelelő formában. Mert a harag önmagában nem rossz. Alkalmazkodó válasz lehet a fenyegetettségre, és segíthet megvédeni veszélyes szituációktól, erőt adhat problémák megoldásához. Lehetővé teszi számunkra, hogy harcoljunk vagy megvédjük magunkat, amikor támadás ér.

A düh sem egyenlő a nyílt agresszióval, de ha a harag kontrollálatlan formában utat tör magának (ld. dühkitörés), az már veszélyes lehet önmagunkra és másokra nézve is. Szélsőséges esetben akár öngyilkosság vagy gyilkosság formájában.

A düh biológiája

Mi történik, amikor dühösek leszünk? Megemelkedik a pulzusszám, a vérnyomás és a tesztoszteronszint, csökken a kortizol (az egyik stresszhormon) szintje, és aktiválódik a bal agyfélteke. Az érzelmek mélyreható változásokat hoznak létre az autonóm idegrendszerben, amely a szív-érrendszer és a hormonális rendszer működését is szabályozza. Emellett az agyi aktivitás is megváltozik, különösen a homlok- és a halántéklebeny területén. Ez a tudományos, biológiai magyarázata a minden ember számára ismert folyamatnak.

Éltető erő

De, hogy az ember lelkében mi történik ilyenkor, mit érzünk, élünk át és ez mennyiben lehet építő? A kérdésre tengernyi, akár egymásnak ellentmondó irodalom magyarázat is született. Az általunk megkérdezett szakember, Schmelowszky Ágoston pszichoanalitikus, az ELTE Pszichológiai Intézetének docense szerint az agresszió velünk született, természetes életerő, ami nélkül a túlélés esélytelen, a düh pedig önmagában egy semleges érzés, a belső feszültség szubjektív érzékelése, amit jó, ha észlelünk, tudatosítunk és megértünk.

„Ha mérges vagy rám, ne mosolyogj! Ha nem beszélsz velem, nem tudok bocsánatot kérni” – egy meglehetősen közhelyes mondat, amely nagyon is megfogja a lényeget. A dühöt fontos felismerni, megérteni, az energiákat pedig mederbe terelni. Ez persze leginkább azon múlik, mit „hozunk” magunkkal: a természetes agresszió, ha életünk első 4-5 évében folyamatos hiányérzettel párosul, olyan nyomokat, felgyülemlett energiákat hagy bennünk, ami egész életünkre meghatározza.

Az energiák állandó belső feszültséget teremtenek, amik akár a legkisebb külső ingerre kitörnek. Schmelowszky Ágoston szerint a düh, az agresszió nehezen megfogható, definiálható „jelenség”. „Nem olyan, mint mondjuk a fogszuvasodás, amit könnyebb megmagyarázni. Az agresszió szerves része az emberi működésnek, születésünktől fogva, ez az élethez szükséges. Önmagamnak megszerezni valamit, átformálni olyanná, hogy számomra hasznosítható legyen. Például egy szendvicset, hogy az számunkra táplálékká váljon, darabokra kell tépnünk, szétrágnunk, „elpusztítanunk” ahhoz, hogy megegyük. Enélkül nem tudnánk létezni. Ha azonban ez a rengeteg energia hiányérzettel párosul, vagyis nem kaptunk elegendő szeretetet életünk első éveiben, lelki és/vagy fizikai hiányérzet alakulhat ki bennünk, ez állandósulhat, és már akár egy kisebb inger is kontrollálhatatlan dühöt válthat ki” – mondja a szakember.

Maradandó nyomok

Születésünkkor az agyunk súlya és fejlettsége messze elmarad a felnőttkori állapotától. Az élet első 4-5 évének társas kapcsolatai döntőek a fejlődés szempontjából. Ebben az időszakban dől el, és alakul ki, hogy milyen „nyomokat” hagy bennünk a környezetünk.

„Ha valaki nem kapott elég anyai szeretet a közvetlen környezetétől (általában az édesanyjától és az édesapjától), vagy például elegendő ételt, törődést, hiányérzete lesz, ami feszültséget okoz – mondja a klinikai szakpszichológus. – Sajnos, az ebben az időszakban szerzett tapasztalatok maradandóak, így a nélkülözés érzése is, aminek nyomán az illető folyamatos belső stresszben éli az életét. Ezért sorsdöntőek az ebben az életszakaszban szerzett traumák. Ráadásul nem is tanulja meg azokat a készségeket, képességeket az ember, amellyel kanalizálni, irányítani tudja ezeket az érzéseket.”

Időzített bomba

S hogy hogyan is alakul ki a düh érzése? Mindenkinek van egy belső világa, ami nyilván elkerülhetetlenül találkozik a külső világgal, illetve a kommunikáción keresztül mások belső világával. Minél kiegyensúlyozottabb az „én világ”, vagyis az indulatok, érzések a helyükön vannak, megfelelő formában fejeződnek ki, annál befogadóbb és nyitottabb vagyok a külső térre, az új tapasztalatokra. Ha mindez nem jól működik, akkor a saját világ könnyen bezárul, s nehéz elfogadni, megérteni az azon kívül álló dolgok működését, a külvilágból érkező ingereket.

„Valójában minden érzés semleges, önmagában nincsen pusztító jellege – mondja Schmelowszky Ágoston. – Csupán jelzések, a kérdés az, hogy észleljük-e ezeket, illetve, hogy mit váltanak ki belőlünk. Alapvetően, ha nincs sok, régről szerzett, bent rekedt energia bennünk, akkor képesek vagyunk észlelni, értelmezni és eldönteni, hogy mit is kezdjünk velük. Tehát, a kérdés, hogy a személyiségnek megvan-e az erős bázisa, hogy ezt megtegye: értelmezni, megérteni. Ha a belső világ felkészült és egészséges, képes vagyok észlelni, el tudok kezdeni gondolkodni, képes vagyok időt hagyni, megnyugtatni magam. Ilyenkor akár jól is jön ez az energia, hogy adekvát módon tudjak viselkedni. A modern pszichológia felfogása szerint tehát a düh önmagában nem bűn, hanem az emberi természet szerves része. Igenis jó, ha az ember nem eltagadja, hanem képes felismerni és megélni ezt az érzést, majd átalakítva az élet szolgálatába állítani a harag hátterében lappangó energiákat.”

Schmelowszky Ágoston szerint ugyan vannak különböző módszerek az agresszió kezelésére, az indulatok feletti kontrollra – például a jóga, vagy a meditáció –, de kérdés, hogy ezek megérteni segítik a folyamatokat, vagy csupán elnyomni azokat? „Ezeknek a módszereknek a lényege, hogy az ember »önmagán« dolgozik, a társas közegben való közlekedésre viszont nem tanítanak. Jellemzően visszavonulva, a környezetet kívül hagyva tanítják az önreflexiót, pedig éppen a társas életben átélt helyzeteket kellene megismételni, azokat a szituációkat átélni, megérteni, és megtanulni kezelni. Erre a pszichoterápiás módszerek inkább megfelelőek.”