Tökéles kistérségi folklór
A beszédhibás, ráadásul kissé kapatos elnök rövidke szónoklata nagyot lendített a helyiek hosszú ideje petyhüdt hangulatán, ráadásul a nyelvészetbe is ügyesen ütötte bele az orrát. Ezt soha nem gondolta volna magáról.
Furcsán rendezték be az aktuális nagygyűlés helyszínét. Zenekari árok híján (mit keresett volna ilyen egy kisközség még kisebb kultúrházában?), a színpadon ültünk. Előttünk, egy szinttel lejjebb a szónokok, velünk szemben pedig a közönség. Meleg is volt, értelme sem volt az egésznek, mindenki unatkozott. Nekünk mindössze annyi dolgunk volt, hogy az elején eljátsszuk a himnuszt, a végén meg valami pörgős mozgalmit, közte pedig lehetőleg ásítás nélkül hallgatni a termelési-oktatási-eredményességi mantrát. Semmi jel nem mutatott arra, hogy az amúgy is állni látszó nyolcvanas évek legunalmasabb napján történik valami. Mégis történt.
A kissé dadogós, s ezt a sajnálatos beszédzavart alkohollal kezelő téeszelnök ugyanis túlkezelte magát. Mégis felszólalt. Azt találta mondani, hogy: „Községünkben előrelépéseket kell tenni rendszerünk tökélesítésére!”
A katatóniában üldögélő közönség nem reagált azonnal, így Sanyika, aki első trombitásként a sor szélén ült (ennek ellenére a nagy melegre való tekintettel strandpapucsot húzott öltönyéhez) besegített. Kezével nem létező kést markolva, arcán kaján mosollyal kezdett élesítésbe a gatyája felett. Ha ez sem lett volna elég az ébredező népnek, időközben Matifu is megértette a poént, és felröhögött volna, ha nem pihenteti a száján tubájának fúvókáját. Pihentette, így nem nevetett, fújt. A tömeg így kétszeresen is megkapta azt az altesti humort, amelyre valószínűleg mindig is vágyott. A rázkódó vállak és a furcsán gúvadó szemek ugyan mutatták, hogy minden eszközzel igyekeztek visszatartani a röhögést, ahogy én is, de nem ment. Ott, akkor valami elszabadult, és két perc fékevesztett, fulladozó kacagás után talán semmi nem volt ugyanolyan, mint annak előtte. Talán azért sem, mert a tökélesítés, mint fogalom hamarosan kistérségi méreteket öltött, s használtuk mindenre, ami dühítően tökéletlen, s mindenkire, aki olyan széken ül, amit láthatóan nem neki készítettek oda.
Nem tudom fennmaradt-e a nyelvi folklór e bravúros alkotása, máshol élek már. Egyre többször használom azonban újra ezt a megbicsaklott, mégis tökéletesen plasztikus kifejezést.
Legutóbb a feleségem nőgyógyászának személyisége élesítette. Tudtuk, hogy mennyit kér a szülés levezetéséért, már az első találkozásunkkor megmondta. Azt is sokszor jelezte egy-egy vizsgálat végén (amennyiben nem nyúltam elég gyorsan a zsebemhez), hogy nana, egy dologról még elfeledkeztünk, majd kinyújtotta a tenyerét. Körülbelül négyszer-ötször tett említést arról, hogy a hálánkat azzal az előre meghatározott összeggel a szülés után közvetlenül fejezzük ki, hiszen utána feltehetően annyira fogunk örülni a gyermekünknek, hogy még az is lehet, hogy kimegy a fejünkből. Ekkor határozta el feleségem, hogy a hálóinge felső zsebébe készíti a summát, és abban a pillanatban átadja, mihelyt kislányunk felsír. Mert ebből a gesztusból talán tanul az orvosa. Végül inkább magához ölelte a gyermeket, mert az mégiscsak fontosabb. Ha ez még kevés lett volna a tökélesítő státuszhoz, orvosunk a szülés előtt néhány nappal elvégzett (köz)kórházi(!) vizsgálat után azt találta mondani, hogy ez most akkor egy magánrendelés volt, ami nála vizitdíjas, kérné szépen! Akkor gondoltam újra, hogy a tökélesítők kora soha nem fog lejárni. Egy közgazdász, vagy egy jó kereskedő veszett el benne, de ő ezt a széket választotta, mi meg fizettünk, mint a katonatiszt.
Azóta megszületett a gyermek, aki gyönyörű, és minden pénzt megér. Így most már kettőért aggódhatok, mi van, ha feltűnik egy tökélesítő? Sejtenem kellett volna, hogy előbb-utóbb felbukkan, ráadásul akkor, amikor nagyon nem várod. Az elsőszülött ugyanis nemrég megbetegedett. Lázas is volt, és valami húgyúti fertőzést is összeszedhetett, mert folyton becsurrantott a nadrágjába. Tudtam, hogy a gyerekorvosunk szabadságon van, így elvittem a helyettesítő – az egészségüggyel nem túl jó viszonyt ápoló fiamnak a „biztosan aranyos lesz” ígérettel felvezetett – doktornőhöz. (Lehet, hogy ezen a téren a sors kegyeltje vagyok, de nekem még nem igazán kellett csalatkoznom az egészségügyben. A fent és alant leírt élményeket egyelőre a kivétel erősíti a szabályt kalapba tettem.)
Már a váróban sejthettem volna, hogy bizony itt tökélesítés lesz, hiszen az asszisztens kikukkantva az ajtón nem azt kérdezte, hogy miben segíthet, hanem köszönés nélkül nekünk szegezte: Kicsodák maguk? „Na, megint egy élesítő” – gondoltam, bízva abban, hogy majd az orvos emberi hangon beszél velünk. Kiderült, ezek együtt tökélesítenek. A középkorú, munkáját láthatóan nem igazán kedvelő hölgyet sem cizellált mondataiért szeretik, hiszen a „Miabaja?” kérdés ugyan helyénvaló, csak e helyütt nyers egy kissé. Még mielőtt válaszolhattam volna, megelőzött, és felháborodásának adott hangot, hogy a rendelési idő lejárta előtt fél órával jöttünk. Sajnos pikírten kértem elnézést végzetes hibánkért, így onnantól kezdve úgy vizsgálta a picit, mint egy darab rongyot, végül szó szerint odadobott egy kis doboz matricát a gyerek mellé. Mivel nem utalt rá, hogy miért tette ezt, segítettem a hüppögő kisovisnak, vegyen egyet belőle, biztosan nem arra gondolt a néni, hogy nézegessük őket. Tökélesen választott magának hivatást, nemde?
Mint ahogy az a hölgy is, aki szülővárosom okmányirodájában dolgozik, s készít fotókat azokról, akiket a végzetük elé sodor. Megcsinálja, röhög az eredményen, de igazi tökélesítőként itt nem áll meg, megjegyzéseket tesz áldozatai fizimiskájára, úgy mint: nagyfejű, nagyorrú, kövér, s egyéb efféle, keményen kopogó jelzők. Jól látja a dolgokat, mert Karcsi bá tényleg nagyfejű, a mozis Feri meg kövér, és még az orra is átlagon felüli méretekkel bír, csak éppen egyikük sem kérte, hogy erre emlékeztesse őket. A furcsa az, hogy a fent említett rossz széken üldögélő kritikus évekig csinálhatta mindezt büntetlenül. Aztán egyszerre 
háborodott fel mindenki. Rögtön az iroda hátsó felére söpörte a népharag. A jó székre. Ebből gondolom, hogy (bár évszázadok alatt a vérünkké vált) nem feltétlenül kell asszisztálnunk ahhoz, hogy tökélesítik az életünket.
Még mielőtt azonban (ki-ki a saját életéből azonnal beugró számtalan bosszantó eset okán) hadat üzenne a tökélesítőknek, egyrészt gondoljuk végig, milyen sokan is vannak, másrészt győződjünk meg róla, hogy mi tényleg a megfelelő széken ülünk-e. Jó, akkor most azt a pár kiegyensúlyozott arcú embert kivéve, kérnék mindenkit, hogy álljunk fel, és mielőtt leülünk, gondolkodjunk egy kicsit!