Egy percet se várj tovább!
A viszolygás és a félelem között nem árnyalatnyi a különbség. Előbbi hidd el, legyőzhető. Megszúrnak, a testedbe nyúlnak, mintát vesznek, kielemzik. Teérted. Ha időben mentél, élhetsz tovább nyugodtan. Félni ráérsz akkor, amikor elkéstél, de akkor se add fel!
Négy nagyszülőm közül hármat a rák vitt el. Leghamarabb a tüdőrák győzött a hatvanon alig túljutó nagyapám felett, aki a kórházba is bevitte magával a pakli dohányt. Nem szívta, csak óránként elővette a párna alól, és szagolgatta. Már amennyire fél tüdővel szagolgatni lehet. Lesoványodott lábain imbolygott vissza a kórterembe, amikor utoljára láttam. Most is látom. Nem akarok úgy imbolyogni.
Egy évre rá az apai nagymama követte. Az izomszövetben voltak a daganatok. Az örökmozgó-mosolygónak. Neki már imbolyogva sem ment a járás, csak egy kis ideig fel-felszisszenve, egy botra támaszkodva. Villámgyorsan elment.
Anyai nagyanyám másfél évtizeddel később szembesült a betegséggel. Akkor, amikor már késő volt, hiszen gyakorlatilag minden belső szervén volt áttét. Később halt meg, mint a többiek, de hetek alatt elvesztettük.
Nem jó, hogy nincsenek, de az sem, hogy soha nem vetítettem magamra azt, ami velük történt. Pedig egyszerű genetikai képlet. Főleg annak tudatában, hogy emberi léptékkel egy villanásnyira nemrégiben megjelent, s apámat is képen nyalta a halál. Most már nyerésre áll a vastagbélrák ellen, de a nyugtalanító érzés az ismeretlennel való találkozás után (nem benne, bennem) megmaradt.
Ők nemigen jártak orvoshoz. Generációs beidegződés. Én sem járok, nekem meg nincs rá időm. Nem viccelek, tényleg nincs, és lehet, hogy pont ezzel az önszuggesszióval úszom meg az aktuális járványokat, s tartom meg a munkámat. A rák azonban más, vagy legalábbis én mást gondolok róla. Hiszem, hogy nem talál rám, de tudom, hogy rám találhat. Vissza-visszatérő viszolygás volt ez eddig, de nem félelem. Furamód az csak most alakul.
Negyvenkettő vagyok, pont két évvel több annál, mint amikor már illik elmenni néhány alapvető szűrővizsgálatra, s pont kétévnyi késésben, hogy eszembe jusson, s számba vegyem a családi kórtörténetet. Tekintélyes a fent említett lista, a rákbetegségek számos válfaja fellelhető benne, de az, hogy negyvenes barátaimmal (együtt mégis könnyebb) megtettük az első lépést, nem ennek köszönhető.
Egyikük ráakadt egy blogra. Pont az a barátom, aki közülünk először szembesült az érzéssel, nem élünk örökké. A tüdőembólia pont úgy fáj, mintha szívinfarktusod volna, s éppen elég ahhoz, hogy onnantól kezdve komolyan vedd a tested apró jelzéseit. Akkor is, ha nem veled történt. Ő nem tudja mennyire megijedtem, főleg, amikor az ijesztően kopár kórházban elmesélte, hogyan halt meg a szobatársa, akivel pár perccel azelőtt még váltott néhány szót.
Sokáttétes hasnyálmirigy rák – ezt találta abban az internetes naplóban, lejegyzőjének neve ismerős mindannyiunknak, a fotó is. Rég nem láttuk, nincs jól, nagyon fáj neki, de a szavai azt mutatják, hogy bízik. 37 évesen kapta az arcába a hírt. Sikeres, gyerekei vannak, ez meg csak úgy jött, minden előzmény nélkül. Azazhogy nem is annyira, hiszen – ha vele nem is történt soha semmi baj –, a családjában megmutatkozott a fogékonyság a szörnyű betegségre. 40 évesen akart elkezdeni megelőző szűrésekre járni. Azt írja: „Ne legyetek rákos áttétesek, mert nagyon nehéz gyógyítani, hanem inkább szorgalmasan járjatok szűrésre, mert az a kulcs az egészséges élethez.”
Hát nem leszünk! – gondoltuk akkor hárman egyszerre, s számba vettük a hanyatlásra ítélt szerveinket. Talán a reklámok, vagy rejtett hímsovinizmusunk hatására elsőként a prosztatánk megmentését tűztük zászlónkra. Ugyan éppen bátrak vagyunk mindannyian, de a szakirodalmat böngészve arra a döntésre jutottunk, hogy 50 éves korunkban (nincs már az olyan messze) vállaljuk majd a tapintásos vizsgálatot, egyelőre maradunk a vér- és vizeletvizsgálat módszertanánál. Mivel nem egy helyen lakunk, de szükségét éreztük annak, hogy támogassuk egymást, nem közkórházba mentünk, hanem fizettünk a szolgáltatásért. Nem csalatkoztunk. Az esti szúrás után néhány órával már meg is kaptuk az eredményt. Pipa, egyből semmi! – mondhatnánk sugárzó arccal, ha a leletekből nem derül ki, hogy háromból két fő vashiányos, és bizonyos értékekből nem következtethetnénk mindhárman arra, hogy a táplálkozásunkkal és a testmozgás hiányával (a leülök a gép elé, felállok a gép elől nem számít) komoly bajokat okozhatunk magunknak hosszútávon. Erre a vizsgálatra kétévente jövünk – fogadtuk meg megszabadulva a betegségtudat hiányában is akaratlanul is fellépő szorongástól. (Egyikünk szerint évente kellene mennünk, ezt majd még lekardozzuk egymás között.)
Amikor a vizsgálat után hazamentem, a gyerekeim már lefekvéshez készülődtek. Meséltem a fiamnak, aki elgondolkodó, komoly arccal szakította meg a kutya meg a nyúl tűz körül támadt konfliktusát, s megkérdezte, miért voltam orvosnál? Nem szoktam lerázósan egyszerűsíteni a válaszaimat – még ha az illető kiskorú még négyéves sincs – így elmondtam, hogy megszúrtak egy tűvel, vért vettek, s miután megvizsgálták, megmondják, hogy van-e valamilyen betegségem, vagy nincs.
- Nincs apa – ölelt át. – Nyugodj meg, jól nézel ki!
Tudok a pocakomról, a karikás szemeimről, meg az utóbbi időben petyhüdté váló izomzatomról, de nyeltem egy nagyot, és felelősséggel elhittem neki.
Következő? Ott még nem voltunk, de mivel köztudott, hogy a szív- és érrendszeri betegségekben elképesztően sokan haláloznak el Magyarországon, a prosztata után a nagy pumpa következik. Vérnyomásmérés, fizikális vizsgálat, újabb vérvizsgálat – ez a terv, s
utána újabb korsó hideg sör a reményeink szerinti megkönnyebbülés jegyében. Ezek után jöhet majd a cukorbetegség kizárása, tüdőszűrés, bőrrákszűrés, fogászat, húgyúti fertőzések elkerülése végett egy kiadós vesevizsgálat, szemészet, hallásvizsgálat.
A végére hagyjuk a már a nevében is félelmetes kolonoszkópiát. Ez a rettenet ötvenéves korunk előtt hármunk közül csupán nekem ajánlott erősen, hiszen apai és anyai ágon is kopogtatott már görcsös ujjaival a vastagbélrák. De az igazi barátok a végbéltükrözés harcmezején is barátok, ugye?
