Családi életre nevelés - mire és hogyan?
A családi életre nevelés első pillanatra logikus és szép feladat. Ki ne akarná, hogy a gyerekek és felnőtt családtagok békében és boldogságban töltsék napjaikat? Ha azonban kicsit is jobban belegondolunk ennek a feladatnak a részleteibe, számtalan kérdéssel találjuk szembe magunkat.
Herczog Mária szociológus előadása
(Részlet a Waldorf Pedagógiai Intézet Szülők Iskolája sorozatában elhangzott előadásból)
Változások, elvárások
A családok élete és a családformák sokféle változáson mentek át az elmúlt évszázadokban, a legradikálisabb módon éppen az előző, XX. században. Ennek egyik kiemelkedő fontosságú oka, hogy a család gazdasági közösségből, elsősorban fogyasztási és szeretetközösséggé vált, vagyis az elsődleges összetartó erő nem a közös munka, az egyben tartandó vagyon. A gyerekek nevelésének célja nem az időskor támaszainak biztosítására szolgáló tevékenység. Emellett radikálisan csökkent a fejlett világban a gyerekek száma a családokban, amint a gyermekhalandóság is, és a párkapcsolatokban a szerelmi házasság, az érzelmi kapcsolaton alapuló együttélés vált elvárt formává. Le kell szögezni, hogy ez a változás elsősorban azért elemzendő, mert többnyire a szülők saját döntése, hogy egyedül, élettársi viszonyban, elváltan, új partnerrel, egynemű párral nevelnek gyereket. Másrészt sokkal többet tudunk a gyerekgondozás, nevelés fontosságáról, hatásáról, a szülők, anyák és apák jelentőségéről a gyerek életében, ami meghatározó szempontként kellene, hogy megjelenjen a felnőttek saját életéről hozott döntéseiben. Vagyis, ha gyerekük van, vagy gyereket szeretnének, akkor mai felfogásunk szerint nem csak a saját szempontjaik, jóllétük a fontos, hanem a gyerekek joga is ahhoz, hogy a fejlődésükhöz szükséges minél kedvezőbb körülmények, elsősorban az érzelmi biztonságuk biztosított legyen.
Az is tény, hogy a szülőkkel kapcsolatos elvárások, a szülők felelőssége alapvetően megváltozott, a közvélemény adottnak tekinti, hogy mindenki tudja, mi a feladata szülőként, mit kell és mit nem szabad tennie a gyerek gondozása, nevelése során, miközben mind az ezzel kapcsolatos ismereteink, mind pedig a szülőkkel szemben támasztott követelmények nagymértékben növekedtek. Sokat változott az apák szerepének felfogása, és a korábbi szülői szerepmegosztások is. Segítséget pedig az eligazodáshoz, az ismeretek, készségek elsajátításához alig kapnak, és a legtöbben nem is mernek, tudnak, akarnak kérni, mert szégyellik, vagy nem tudják, hogy szükségük van rá, esetleg nem érdekli őket, vagy azt hiszik, birtokában vannak minden szükséges tudásnak.
A gyerekek bántalmazásának, lelki, fizikai sanyargatásának, testi fenyítésének tilalma nagyon is újkeletű, és a helyzet nem megnyugtató. Magyarország 14. európai országként tiltotta meg a gyermekvédelmi törvényben a gyerekek fizikai és lelki bántalmazásának minden formáját 2005. január 1-től. De ennek nem sok hatása van a napi gyakorlatra, lévén sem a szülőket, sem a szakembereket, sem a gyerekeket nem tájékoztatták erről széleskörűen. Mindezideig nem készültek olyan programok, kampányok, amik segítenének megérteni, hogy miért megalázó, ártalmas a gyerekek bántalmazásának enyhe formája is, és főképpen, hogy mit lehet és kell tenni, hogy más, erőszakmentes módszerekkel tudjuk fegyelmezni, nevelni a gyerekeket, segíteni őket a szabályok elsajátításában és betartásában.
A nevelés színterei
A gyerekek egészen a XIX. század második feléig, elsősorban a családjukban, saját közösségükben, kultúrájukban nevelkedtek. A tankötelezettség bevezetésétől mára oda jutottunk, hogy a gyerekek többnyire kora gyerekkoruktól sokféle intézmény és szolgáltatás keretében a családjukon kívül töltik a napjaik nagy részét, ezért többféle inger, hatás éri őket. Ez a változás alapvetően befolyásolja nem csak a gyerekek életét és jövőjét, hanem a szülőkkel szemben támasztott elvárásokat is.
Ma már biztosan tudjuk, hogy a gyerekek későbbi fejlődése szempontjából az „első évek örökké tartanak”, vagyis sokkal meghatározóbb, hogy mi történik az élet első néhány évében, mint azt korábban bármikor gondolták. Az agykutatások eredményei szerint az agy fejlődése az élet első három évében a legintenzívebb, ilyenkor teremtődik meg annak lehetősége, hogy a gyerek optimális fejlődéséhez szükséges érzelmi, értelmi, fizikai gondoskodást megkapja, és ez ellenállóképessé, nyitottá tegye őt.
Le szeretném szögezni, hogy én elsősorban abban hiszek, hogy ha a gyerekeknek születésüktől biztosítjuk alapvető jogaikat, érzékenyen reagálunk a kifejezésre juttatott szükségleteikre, nyitottan, őszintén, erőszakmentesen és elfogadó módon neveljük őket, s megtapasztalják a szeretetet, támogatást, példát kapnak arra, hogyan kezeljék megfelelően konfliktusaikat, nehézségeiket, veszteségeiket is, megtanulják, hogyan alakítanak ki társas kapcsolatokat, képesek jó döntéseket hozni, választani, akkor nagyon kevéssé lenne szükség a későbbiekben felkészítést tartani a párkapcsolatokról, gyereknevelésről, családi életről. Hiszen ezt nem pontszerűen, és felnőttkorban kell elsősorban elsajátítani, hanem organikusan kellene következnie mindabból, amit a gyerek a szüleitől, rokonaitól, az őt körülvevő szakemberektől, szomszédoktól, barátoktól lát és tapasztal. Ennek ellenére persze, nagyon is szükséges ma, hogy minél többféle, rugalmas és nyitott lehetőség álljon rendelkezésre annak érdekében, hogy a fentiek híján, vagy azokat kiegészítendő, mindenki megtudhassa, hogyan optimális párt választani, gyereket várni, nevelni, a többiekkel kapcsolatot tartan és így tovább.
Gyerekvállalás: mikor?
A mai családok életét rengeteg feszültség kíséri, amik jóval súlyosabbnak tűnnek sokak számára, mint a korábbi történelmi időkben. Nem hagyhatjuk persze figyelmen kívül, hogy szinte minden időben, és minden társadalmi csoportban, családban sokféle probléma adódott. A családok élete a napjainkban sajnálatosan idealizált korábbi évszázadokban súlyosan meg volt terhelve azokkal a kényszerekkel, amelyek eleve nem tették lehetővé az adott kor és körülmények normáinak mérlegelését, vagy az azoktól való eltérést. A determináló körülmények persze sok tekintetben biztonságot is jelentettek, a keretek, szabályok egyértelműek voltak, de ugyanakkor rigidek is, nem sok teret hagytak az egyéni különbségeknek, vágyaknak, eltérő szemléletnek.
Ez nagyon súlyos konfliktusokhoz vezetett, kirekesztéssel járt, vagy olyan beletörődéssel, ami súlyos életminőség romlást jelentett. A gyerekek nevelése szempontjából ez a fajta merev és jól kidolgozott rendszer feleslegessé tette a formális szülői felkészülést, szülőség tanulást, mert ezt a felnövekedés során a mintakövetés egyértelműen kijelölte. Másrészt nem voltak különösebb elvárások a szülőkkel szemben, a gyerekek felnőttek az adott környezetben, és beletanultak maguk is a szabályokba, keretekbe, és nemigen volt választásuk, nem is nagyon ismerhettek mást. A kiterjedt család, sok testvér, különféle rokon módot adott arra, hogy a szülők szerepe ne legyen olyan kiemelkedően fontos, gyakran egy nagynéni, idősebb testvér, nagyszülő volt az igazi szeretetkapcsolat, a szülőnek kijáró tisztelet megadása mellett, ami nem feltétlenül jelentett bizalmi kapcsolatot is.
Az elmúlt évtizedekben rugalmasabbá váltak a körülmények: a társ, a munkahely elvesztése vagy annak veszélye, a létbizonytalanság, a sokféle társadalmi nyomás, a média erőteljes hatása, az életforma, családforma megválasztása, a gyerekek számának, születésének időzítése és tervezése, vagy éppen a véletlenre bízása.
Az egyik meghatározó kérdés a szülőség szempontjából, hogy mikor kell, lehet gyereket világra hozni, szabad-e, kell-e tervezni, ki, meddig maradjon otthon, milyen legyen a családi munkamegosztás, milyen szerepet akarnak, tudnak a nagyszülők, rokonok vállalni, mikor és hová menjen a gyerek bölcsődébe, óvodába, iskolába és milyenbe.
Persze szerencsések azok a családok, ahol érdemi alternatíva kínálkozik a fenti kérdések eldöntésére, és mód van a tervezésre, megbeszélésre, megvalósításra. Magyarországon azok körében is alacsony a tudatosság foka, akik számára nyitva áll a mérlegelés lehetősége. Sokan nem terveznek, vagy nem a terveiket valósítják meg. Ennek egyik oka bizonyosan az lehet, hogy a családokban, intézményekben nagyon kevesen tanulnak önismeretet, jó önértékelést, vitakultúrát, kapcsolatépítést, konfliktuskezelést, családtervezést, így többnyire úgy jutnak el az életüket meghatározó eseményeikig, hogy nem, vagy csak töredékesen készültek fel ezekre.
Vigyázz, kész, szülő lettem!
A szülőség segítés, szülővé válás technikáit sokféle módon nevezik: szülői készségek megerősítése, családi életre felkészítés, szülőtámogató program, családi esetmegbeszélés, szülők iskolája. A programok módszereikben és formájukban is sokfélék, a legkevésbé hasznos és szerencsés a frontális oktatási forma, amikor egy szakember, vagy magát annak tartó személy előadást tart, elmondja, hogy mit, hogyan kell tenni. A leginkább bevált metódus a saját élményen alapuló, eseteket, élethelyzeteket feldolgozó közös munka, ahol a szakember elsősorban moderálja a beszélgetést, és szükség szerint válaszol a felmerült kérdésekre, miután a jelenlevők megvitatták a lehetséges alternatívákat, érvelnek, vitáznak. A szerepjátékok, a tipikus élethelyzetek vagy aktuális problémák megbeszélése jóval eredményesebb, mint ha egy szakértő „az egyetlen helyes utat” megmutatja.
A csoportokban, illetve a csoportmunkával kapcsolatosan is sokféle kérdés felmerül:
Biztosítható-e egyenlő hozzáférés a szülőknek, különösen, ha fizetős a program, illetve elsősorban nagyobb településeken érhető el. Piaci alapon szabad-e ilyen programokat folytatni, vagy ingyenessé, támogatottá kell-e tenni. Másrészt kérdés, hogy hányan akarnának fizetni azért, hogy más kurzusokhoz hasonlóan részt vegyenek egy szülőségre felkészítő, vagy a napi gondokat, esetleg krízishelyzetet megoldó programban.
Az önkéntesség/kötelezés problémája. A szülők jelentős része Magyarországon nem vett még részt hasonló programon, sokan úgy vélik, szégyen, stigma, ha valakiről kiderül, hogy nem tudja szülői feladatait megfelelően ellátni, nem biztos abban, mi a teendő, segítségre szorul, segítséget kér. Ez önmagában is súlyos gond, hiszen a legtöbb szülőben sűrűn felmerülnek kételyek, hogy mit tegyen, hogyan gondozza, nevelje a gyerekét. Ha az újságok, az internet tanácsadó oldalait, chat oldalait olvassuk, egyértelmű, hogy súlyos ismeret- és készséghiánnyal birkóznak a segítséget kérők, de többnyire névtelenül írnak, gyors és egyértelmű választ várnak. Van, aki mindenki számára kötelezővé tenné a felkészítő programokat, mások ezt teljesen önkéntesen szerveznék, megint mások csak olyanok számára tennék kötelezővé, sőt a családi pótlék feltételévé, akik súlyos gondokkal küzdenek: például drogproblémával, függőséggel (ide értve a dohányzás, ivás, gyógyszer-, vagy játékfüggőség, evési zavarok kérdését is), érzelmi krízissel, a gyerek bántalmazása, elhanyagolása, kapcsolati krízisek, stb.. Ugyancsak gyakran felmerül az iskolai családi életre nevelés, a reproduktív egészség (korábban szexuális felvilágosítás, szex edukáció) kérdése, melynek támogatói azt vélelmezik, hogy az iskolában adott órán tartott felvilágosító előadások megfelelő módon segítik a gyerekeket későbbi életükben.
Gyermeki jogok
Az ENSZ gyermekjogi egyezménye – amely a magyar jogrend része 1991 óta –, kiemeli a szülők felelősségét a gyerekeik gondozásában és nevelésében, ugyanakkor kimondja azt is, hogy az államnak kötelessége minden lehetséges módon segíteni a szülőket e tevékenységük ellátásban, és a szülői képességek, ismeretek, készségek elsajátításában, erősítésében. A gyerekek jóléte és jólléte nem csak egyéni jog, családi érdek, hanem a közösség számára is meghatározó fontosságú lehetőség. Az állam meg kell, hogy teremtse a feltételeket a pozitív, „elég jó” szülőség gyakorlásának biztosításához, a különféle erőforrásokhoz, szolgáltatásokhoz való hozzáféréshez.
A szülői feladatok része a gyerekek gondozásán kívül a megfelelő napi rutin, az értelmes keretek kialakítása és betartása, betartatása, a gyerek és teljesítménye elismerése, a magyarra talán nem véletlenül nem lefordítható „empowerment”, amit legtöbbször megerősítésként, felhatalmazásként fordítanak, de nem fejezi ki pontosan azt a folyamatot, hogy valaki képes felmérni a saját erőforrásait és kifejezni, érvényesíteni a szükségleteit. A szülői autoritástól, tekintélytől a szülői felelősség felé kell elmozdulni, ami segíti a világos elhatárolást a „birtoklástól”, a hierarchikus viszonytól a felnőtt kötelezettségei felé a gyengébb és védelemre szoruló, de jogokkal rendelkező, partner gyerek felé.
A szülők támogatása azt is jelenti, hogy megfelelő körülményeket teremtünk a pozitív szülőség gyakorlásához. Lebontjuk az akadályokat, amik adódhatnak a tudáshiányból, erőforrások elégtelenségéből. Tehetjük ezt a pozitív, konstruktív szülőség lehetőségének megismertetésével, annak tudatosításával, hogy mindannyian élethosszig tanuljuk a kapcsolatok ápolásának módját, a szülői, nagyszülői szerepeket. Hozzájárulhatunk a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésével, a különféle ellátásokhoz, szolgáltatásokhoz való hozzáférés biztosításával mindenki számára, és nem utolsósorban annak elfogadottá tételével, hogy mindannyiunknak szüksége van új ismeretek, készségek elsajátítására, tanácsra, tapasztalatcserére, együttműködésre, segítségre. Ez nem szégyen, nem minősít minket, éppen azt mutatja, hogy ismerjük a saját és családtagjaink szükségleteit, lehetőségeit, korlátait, és képesek vagyunk kérni és elfogadni a szükséges támogatást.
A szülőség definíciója az Európa Tanács ajánlásában egyébként így hangzik: „mindazok a szerepek, feladatok, amelyet a szülők ellátnak a gyerekek felnevelése során, míg a pozitív szülőség azt a szülői magatartást jelenti, amely a gyerek legfőbb érdekén alapul, és amely gondoskodó, megerősítő, erőszakmentes, elismerő, megfelelő iránymutatást adó, a keretek megfelelő kijelölésével a gyerek mind teljesebb fejlődése érdekében.”
A „megfelelő körülmények” azt jelentik, hogy elérhetővé kell tenni mindazokat az anyagi, lélektani, társadalmi és kulturális erőforrásokat, amelyek ehhez szükségesek, és a pozitív szülőséget akadályozó körülményeket csökkenteni, megszüntetni.
