Nekem éltető az, hogy dolgozzak…
Nem véletlen, hogy Bodrogi Gyulát a vígjátékokból ismeri és szereti a közönség. Pedig színházi- és filmszerep alakításai átfogják a szakma mélységét és könnyedségét. Az viszont szent igaz, hogy a művész úr megdöbbentő frissességének gyökere a vele született humorából táplálkozik. A Nemzet Színészével, Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színművésszel, rendezővel, érdemes és kiváló művésszel beszélgetek.
Mögöttünk a nyár. Ahogy hallottam, olvastam, eseménydúsan telt Önnek. Sokat dolgozott…
…mert szeretek dolgozni.
Mitől van ez a munkaszeretet?
Unom magamat, úgyhogy nem szeretek magammal lenni. Angélával szívesen vagyok, neki megvan a dolga, én pedig, hogy elkerüljem a dologtalanságot, hát csinálom azt, amihez értek.
Akkor vegyük sorba.
Először is Szeged, a szabadtérin a Háry János. Béres Attila nagyon jó rendező, az a fajta, aki a színésszel dolgozik, aki tudja, hogy végül is a közönség a színésszel találkozik. Ezért nem magát mutogatja, hanem jó köretet csinál az előadáshoz. Elég ritka ez manapság, mert igen gyakran egyfolytában csak a rendezőt látjuk, és amikor egy darabot bemutatnak, azzal kezdik, hogy ki rendezte…
Császár és Burkus silbak szerepét játszotta. Érzése szerint milyen volt az előadás?
Nagyszerű! Ráadásul megismerkedtem és együtt játszottam Depardieu-val, aki vendégként volt Napóleon. Rendkívül aranyos pali! Remek színész és kedves, közvetlen ember… Nekem ez az előadás volt a legnagyobb nyári élmény. Aztán kicsit lazítottam, voltam az egyik barátomnál Hajdúszoboszlón, a másiknál Mánfán, úgyhogy nagyon jól eltelt a nyár.
Ha visszaugrunk az időben, se vége, se hossza a színházi-, a film és a tévészerep listájának. Nagyvonalakban: kezdetben mint hivatásos táncos, aztán színi főiskolás, majd az első színházi társulat, aztán igazgatóság, rendezés, és szabadúszás után a Nemzeti Színház. Melyik időszakra, hogyan emlékezik jó szívvel vissza?
Mintha tegnapelőtt mentem volna a József Attila Színházba Fodor Imréhez, és bizony 24 évig ott voltam. A Vidám Színpadot 20 évig igazgattam, volt gond elég, de elfelejtettem. Az viszont fontos, hogy akkor nem úgy volt, mint ma, hogy kiírják a pályázatot, és jelentkezik színész, rendező, irodalmár… Akkoriban a kulturális vezetés felkért valakit, ami azt jelentette, hogy a felkérő vállalta érte a felelősséget, a felkért pedig vállalta a felelősséget a színházért. Nekem félévig könyörögtek... Vinkó Jóska, a művészeti vezető és én írtunk egy dolgozatot arról, hogy mit, hogyan képzelünk el, és ez annyira „bejött”, hogy azóta mindenkivel iratnak… és pályázatnak hívják.
Mi változott a színházi életben?
Amikor én kezdtem, kifejezetten a közönségnek készültek a színielőadások. Most pedig mintha a színházcsinálók egymásnak csinálnák. De talán eljön az idő, amikor visszaáll a régi rend, hiszen a színház nem más, mint színészek és a közönség. A rendező rendkívül fontos, de csak a segítő működése, mert a színház nem róla szól, nem ő a nélkülözhetetlen. Nem mai jelenség, hiszen például Sztanyiszlavszkij idejében róla beszéltek, de ez nem volt általános, csupán egy-egy jelentős művészrendező esetében volt jellemző.
Önt a közönség nemcsak mint színészt, hanem mint vadászt is ismer. Könyvet is írt erről a szenvedélyéről. Most is vadászik?
Ha jut rá időm, igen. Ősztáján biztosan lesz rá lehetőség. De ha már erről beszélgetünk, hadd jegyezzem meg, hogy általában az emberek a vadászokat úgy képzelik, mint akik halomra gyilkolják a szegény vadakat. Való igaz, a kilőtt vad szerencsétlen, meg is adjuk neki a tiszteletet, de vad csak ott van, ahol vadász is, mert éppen a vadászok tartják fenn az egyensúlyt, azt, hogy ne legyen sok, ne legyen kevés, és fontos maga az erdő, a természet, és ezt nevezik vadgazdálkodásnak. Egy biztos: a vadászok megbízható, pontos, őszinte, igaz emberek, és nagyon jó közöttük lenni…
Kihagyhatatlan kérdés: milyen elejtett vadra a legbüszkébb?
Büszkeségérzés nincs bennem, de vannak emlékezetes vadásztörténeteim. És van úgy, hogy egy nagyon jó emlék egy nagyon szomorúval kapcsolódik. Genál Matyi vadászmesterrel kétkerekű bricskával keresgéltünk olyan szarvast, amit ki lehet lőni. – Álljunk csak meg – mondom – ott a bokorban mintha mozogna… – Nem, nem, nincs ott semmi – rázta ő a fejét. – Megengeded, hogy azt a bokrot lelőjem? – kérdeztem. – Ha karod, lődd – válaszolta. Odalőttem, és a bokor mögött, a bika, akit kerestünk, összeesett. – A fene meg! Én szerettem volna meglőni! – mérgelődött Matyi. És amikor nemrég meséltem ezt a történetet valakinek, azt kéredzi: – Tudod, hogy mi történet Matyival? Hát az, hogy tavaly egy német vadász véletlenül combon lőtte, és elvérzett… – ez a könnyed és a tragikus találkozása. Ez az élet. És ilyen a színház is…
Nyolcvanadik évét töltötte idén tavasszal. Gratulálok! Hihetetlen a fizikai és a szellemi erőnléte. Hogy csinálja?
Amondó vagyok, hogy az emberben van egy szerkezet, ami már a születésekor működik. Ez a szerkezet be van állítva, és ha az embert élete folyamán nem támadja meg súlyos betegség, nem üti el autó, nem esik le egy fáról, akkor fenntartja.
Mozgás, étrend, tudatos életmód a mai szlogen. Hogy van mindezzel?
Jóból is megárt a sok, tartja a közmondás. Vegyük például a testedzést. Hosszúideig erősít, izmosít, de egy idő után koptat. Egészséges, ha körbefutom a Gellérthegyet, de nem az, ha már nem használ, hanem árt. Ami viszont jólesik, azt csinálni kell. A Háry János egyik jelenetében táncolnak a huszárok, én meg nézegetem, nézegetem, aztán közéjük állok és táncolok. Ez még a SZOT Együttes táncos koromból maradt meg, és a zene, a színpad, a hangulat kihozza belőlem. De napközben nem állok le táncolni…
Van, amit csinálni kell, mondta. Mi az?
A munka. Van kolléga, aki abbahagyta, mert bizonyos dolgok a fejében meghaltak, és velük együtt a szereplési vágy is. Nekem éltető az, hogy dolgozzak, hogy a színpadon legyek.
Tessék: mi vár Önre, milyen előadásokban láthatunk?
Vizsgafilmet csinálok Szász János végzős hallgatóival. Aztán a régi darabok mellett készülök a bemutatókra: a József Attila Színházban Tamási Áron Csalóka szivárvány című színművében Samu bácsit, a Nemzeti Színházban Csiky Gergely Ingyenélők darabjában Mosolygó Menyhértet, Bulgakov Don Quijote-jében Sancho Panzát játszom.
Igazgató- és koncepcióváltás: a Nemzeti Színház a színházi élet ügyeletes botrányköve. Hogyan élte, éli meg?
Nagyon sajnálom, hogy a politika nem mecénásként, hanem az érdekei mentén szól bele a színház életébe. Ez pedig azzal jár, amit úgy nevezek: hogy öncenzúra. Elkezdenek az emberek helyezkedni, nem a színpadon, hanem azon kívül. És ez nem tesz jót a színháznak. A színház, ha politizál, úgy tegye, hogy az éppen hatalmon lévők helyzetét bírálja, piszkálja, kiröhögtesse, elsiratassa. De az, hogy mellette áll, az nem passzol a színházhoz. Az pedig, hogy melyik igazgató mit képvisel, egymás közötti játszma, nem kell megosztani vele a közönséget. De mint mindennek, ennek is lejár az ideje, és hiszem, a színház betölti a küldetését. A film válságban, a televízió válságban, de a színház örök!