2018. június 25. hétfő
Vilmos és Maxim napja

"Hollywoodban minden benzinkutasnak van egy filmsztorija"

Barry Gifford formabontó, vagány regényeket írt, a beat generáció íróinak afféle kései unokatestvéreként. Műveiből kettőt, a Veszett világot és a Lost Highwayt is David Lynch filmesítette meg a '90-es években. Cikkünkben a híres író mesél a munkájáról és az életéről.

-Az ön műveit úgy szokták emlegetni a sajtóban, hogy kultikus regények, a belőlük készült filmek pedig kultfilmek. Mit is jelent ez?

-Arra mondják, hogy kultregény, amiből nem adtak el sokat. Következő kérdés?

-Viccel?

-Nem viccelek. Komolyan mondom. Ha az ember beszél egy könyvkiadóval a következő regényéről vagy egy filmstúdióval a következő filmtervről, és valaki azt mondja, hogy az előző cucca kultregény vagy kultfilm volt, akkor ott véget ér a dolog. Komolyan mondom. Mert ez azt jelenti, hogy a könyved nem volt bestseller, a filmed nem volt népszerű, sikeres, nem adtak el rá elég jegyet. Elkönyvelnek lúzernek.

-De a "kultikus" nem valami rajongást kiváltó, elszánt rajongótábort vonzó dolog voltaképpen?

-Kétségtelen, hogy a kult szó arra is utal, valami kiállja az idő próbáját és jóval a megjelenése után is fennmarad, még ha nem is olyan széles körben volt eredetileg népszerű és sikeres. Az ilyen műben van valami időtlen, ami miatt a nézők vagy az olvasók azonosulni tudnak vele, rá tudnak hangolódni. Nagyon személyesnek érzik az ilyen művet, közel áll hozzájuk. Úgy érzik, hogy az elmondott történet igaz, van benne valami, amiért különleges, legyen az akár a szabadság érzése vagy az igaz szerelem ideája. A lényeg, hogy mond valami fontosat egy publikumnak.

-Hogyan kapott kedvet az íráshoz fiatalon?

-Apám a maffiának dolgozott, ő végezte a piszkos munkát nekik. Erőszaakos dolgokat. Nem voltam valami jó tanuló, nem szerettek az iskolában engem és én sem bírtam őket, de ez így volt rendben. Nem is jártam sokat a suliba, magamtól tanultam meg írni. Tizenkét-tizenhárom évesen már írtam.

Az egyetemek forgatókönyvírókurzusai leginkább csak jobb olvasóvá teszik az embert. Megtanulja tőle jobban értékelni a jó írásokat, a jó történeteket. A forgatókönyvírásnak megvan a technikája. De sosem hittem igazán abban, hogy az írást tanítani lehetne. Magától, menet közben tanulja meg az ember.

-Mindig azt írja, amit akar?

-Nem dolgozom megrendelésre. Mindig csak azon dolgozom, ami közel áll hozzám, ami érdekel.

-A Veszett a világ - A vadszívűt (1990) kultfilmnek tekinti?

-Igen. Megragadott valamiféle szellemiséget, amit sokan éreztek. De ha igazán megnézzük, nemcsak erről szól. Sok minden van benne, a pikareszkregény hagyománya, annak az ereje. Ez Cervantessel kezdődött, a Don Quijote-tal. Aztán jött Henry Fieldingtől a Tom Jones az 1740-és években, s kialakult egy egész tradíciója az utazást leíró regényeknek, jóval azelőtt, hogy Jack Kerouac Az úton című könyvével újraszabta a műfaj szabályait.

A "road novel" kényelmes formula az író számára, mert sok minden történik benne. Elindulsz az úton, elmész valahova, sétálsz vagy vezetsz, és találkozol emberekkel. Érdekes és nem annyira érdekes szituációk történnek. És a szituációk diktálják, hogy a főhős mit cselekszik. A történet folyama általában valamiféle zarándoklatot jelképez, egy folyamatot, amiben a főhős keres valamit.

-David Lynchről azt mondták, olyan ő, mintha a Marsról jött volna. Tényleg olyan?

-Amikor David Lynch megpróbálta megkapni Az elefántember című film megrendezését, amit a komikus Mel Brooks jegyzett producerként, David csak egy filmet tudott felmutatni, a Radírfejet (1977). Mel Brooks megnézte a filmet és azt mondta, hogy Lynch, olyan mint "Jimmy Stewart, aki a Marsról jött". Nem biztos, hogy ezt mindenki megérti: a filmsztár Jimmy Stewart mindig egy idegeskedő alakot játszott a régi hollywoodi filmekben, akiben volt egy jó adag hazafiság. Mindegy, Lynch valahonnan jött.

-Lynch nagyon sajátos hangulatú, vizionárius, misztikus filmeket készít.

-David egyértelműen olyan rendező, akinek sajátos víziója van. Négy-öt alkalommal dolgoztunk együtt. A legjobb dolog egy írónak, ha olyasvalakivel dolgozhat, mint ő, mert megkapod ezt az extra dimenziót. Lynch szabadságot és bizalmat adott nekem, respektált engem, mint regényírót. Talán azért tudtunk olyan jól együttdolgozni, mert David fog valami rendkívülit és úgy mutatja meg, mintha az teljesen szokványos vollna, mint egy mindennapi jelenség. Van egy ilyen balansz a filmjeiben. Persze nem tudom, hogy amit ábrázol, igaz-e. De megragadó.

-Mi volt a Lost Highway alapötlete?

-Van egy regényem, aminek a címe Naked People (Meztelen emberek). 1992-es mű. David leopciózta a megfilmesítés jogát, de nem talált rá finanszírozókat, mert valahogy nem volt egyezésben a mű a publikum ízlésével. Ezért megtartott belőle néhány motívumot, ténylegesen csak egy-két mondatot, és a befejezést. Ennyi. Ebből dolgoztuk ki a Lost Highway-t. Számomra elképesztő, hogy vannak emberek, akik könyveket írtak erről a filmről. David és én megígértük egymásnak, hogy sosem magyarázzuk el a filmet. Csak annyit mondhatok, hogy az alapötlet már Kafkánál is megvolt. Ami nem más, mint hogy egy nap felébredsz, és egy másik ember vagy. Ennyi.

-Mennyire nehéz pénzt találni a sajátos hangulatú és alapötletű rétegfilmekre?

-David Lynch mondta évekkel ezelőtt, hogy ha 16 projekten dolgozol, s mindegyik a megvalósulás valamely másik fázisában van, akkor a megvalósulás aránya tizenhat az egyhez. Csak egy fog összejönni. Ha szerencsés vagy.

Őszintén szólva ma már semmi különbség nincs a független produkciós cégek és a nagy stúdiók által készített produkciók között. Valamilyen módon egy nagy stúdió belefolyik a munkába, ha máshogy nem, hát úgy, hogy forgalmazóként ad pénzt a filmre. Matt Dillon rendezte A szellemek városát (2002), amit ketten írtunk. Független filmnek hívják, és bár a fejlesztéséhez szükséges pénzt spanyolok adták, mégsem tudtuk befejezni a filmet az MGM pénze nélkül. Nem is kaptunk gázsit a filmért. A forgalmazóé lett minden pénz. De ezzel nincs is semmi baj, legalább el tudtuk készíteni a filmet! Azé a pénz, aki kontrollálja a mozitermeket, a vetítővásznakat, a forgalmazási csatornákat.

-Mennyire nehéz érvényesülni Hollywoodban íróként?

-Nagy a verseny. Hollywoodban minden benzinkutasnak van egy filmötlete. A Coen-testvérek Hollywoodi lidércnyomás című filmjében egy ünnepelt zsidó színműíró Hollywoodba megy. A figurát Clifford Odettről mintázták, John Turturro játssza. A stúdió vezető azt mondja neki: "Azt a Barton Fink-érzést akarjuk, humanitást, emberi kedvességet." Megírja a forgatókönyvet, benyújtja.

Louis B. Mayer utálja: "Ez szörnyű! Nem megmondtam, hogy mi Barton Fink-érzést akarunk! Ötven írónk van, aki ennél sokal jobb Barton Fink-érzést ír, pont olyat, amilyenre szükségünk van!" Hollywood arra kényszerítette az írókat, hogy minden nap ott üljenek a stúdió forgatókönyvírói részlegén és produkáljanak valamit az írógépüknél. Szörnyű lehetett ez egy író számára. Ebben a közegben dolgozott Faulkner vagy Scott Fitzgerald és ezért nem tudtak ott sikeresek lenni. Hemingway is csak azért tudta kritizálni ezt a miliőt, mert nem volt benne.

Hollywoodban sokszor megtörtént, hogy miközben az író írja a forgatókönyvet, valaki más már újraírja. Mielőtt még benyújtotta volna az ő verzióját. Szerintem ezt a gyakorlatot ma is űzik. Még ha egy csodálatos forgatókönyvról van szó, az is újraírást igényel. Legalább három verzió kell, mire elkezd működni egy filmre szánt történet. De én nem így dolgozom.

-Önt is átírják?

-Egyszer írtam egy scriptet Francis Ford Coppolának. Benyújtottam. Egyik regényíró barátom három héttel később felhívott, és közölte, hogy felkérték, írja át a forgatókönyvemet. Elolvasta, és azt mondta nekik: "A forgatókönyv tökéletes, nem írom át." Megkérdeztem tőle: "Mennyit ajánlottak?" "Háromszázezer dollárt." Ez több mint háromszor annyi volt, mint amit én kaptam az eredetiért!