Antonio Banderas: "Kitörtem a kisebbségi komplexusból"
Volt már minden. A meleg Pedro Almodovar múzsája korai filmjeiben, forróvérű hős A mambó királyai című filmben, amelyben felfigyelt rá Amerika, latin szerető a női magazinok címlapjain, sztereotipikus latin macsó Robert Rodriguez El Mariachi és a Desperado című filmjeiben, Madonna kiszemeltje, a drogfüggőséggel küszködő Melanie Griffth hűséges férje, családapa, filmrendező. Antonio Banderas 57 éves.
A vele folytaott beszélgetés első részét ITT olvashatja!
-Mennyire tudta irányítani a pályafutását? Mennyire tudott aktív előmozdítja lenni annak, hogy az ígéretes filmprojektek és filmszerepek megtalálják?
-Van amikor olyan dolgok történtek, amiket nem kerestem, de ezek a pillanatok tették lehetővé, hogy sztárrá váljak. Ezzel együttjárt a sztársággal kapcsolatos minden igény és elvárás. Nem mutathattam semmilyen negatív oldalamat, mert az csökkentette volna a dicsfényemet. De azt hiszem, mindig nagyon őszinte voltam abban, hogy mit mondok a szerepeimmel. Azt akartam, hogy művészileg és politikailag mindig saját magamat fejezzem ki, azt, hogyan érzek bizonyos dolgokról. Sosem követtem mások elvárásait követnem és nem mondtam azt, amit elvárnak tőlem.
-Autentikusnak, hitelesnek akart maradni.
-Nekem ezt jelenti sztárnak lenni: nem elrejteni a hibáid. Úgy élni tovább, ahogy eddig is tetted, és úgy gondolkodni, ahogy eddig is gondolkodtál. Voltak filmek, amik bizonyos díszletekbe és körülmények közé helyeztek, mint például a Zorro vagy az Evita, de ezekben is úgy próbáltam helytállni, hogy őszinte érzéseket mutassak fel.
-Nehéz volt felérni a szakma csúcsára?
-Voltak pillanatok az életemben, amikor döntenem kellett, hogy ebbe vagy abba az irányba lépek-e. Azt gondolom olyan ember vagyok, aki bevállalt bizonyos kockázatokat. Először a Pedro Almodovarral folytatott munkámban, majd azzal, hogy az Egyesült Államokba mentem egy olyan időszakban, amikor ott még nem voltak befutott spanyol színészek. Sőt még az európai színészek sem voltak kiemelt helyzetben, a briteket kivéve. Talán azzal, hogy befutottam, könnyebbé vált más európai színészeknek is, hogy érvényesülhessenek. Segítettem nekik is kitörni abból a kisebbségi komplexusból, amit sokan érezhettünk külföldi színészek.
-Mennyire tűnt nehéznek bevenni és meghódítani Amerikát?
-Mi, a hispán színészek játszottuk a rosszfiúkat a filmekben. Amikor megéreztem Amerikába, ott volt Andy Garcia, meg még egy-két latin színész, akik nem voltak így beskatulyázva. Ezért egy kicsit megkötve éreztem magam, mert úgy tűnt, hogy csak bizonyosfajta szerepeket kaphatok meg, másféléket nem. És ugye arra kellett alapozni a karrierem, amilyen ajánlatok kapok, s ezeket lehetőleg kibalanszírozni azokkal a szerepekkel, amiket nem volt egyszerű megkapnom. Az, hogy három évtizeden át sikeres tudtam maradni az Egyesült Államokban, nagyon összetett feladat volt. Remélem, hogy olyan oldalaimról mutathatom meg magam a jövőben, amire eddig még nem volt lehetőségem.
-Nem volt magányos, amikor megérkezett Amerikába, ahol még a nyelvet sem értette?
-Én mindig megbuktam angolból az iskolában, sosem vettem a fáradtságot, hogy odafigyeljek az órán. De amikor szükséged van valamire, akkor megtanulod. Ez az igény volt az alap. Hostelekben laktam. Egyedül éltem. Nem tudtam szóba elegyedni senkivel, mert nem beszéltem angolul. Emlékszem egyszer egy hotelben megkaptam mindent, szobaszervízt is, és annyira szégyelltem, hogy nem tudok élni a lehetőséggel, mert nem értettem, hogy mit mondanak. Így hát lementem a sarki büfébe, ami a hotel aljában volt, ahol dolgozott egy Rodriguez nevű fickó, tőle tudtam Mortadella szendvicseket venni, mert ő beszélt spanyolul. És magam is készítettem szendvicseket a hotelszobában.
-Milyen tanácsot adna a pályakezdő színészeknek?
-Szeresd azt, amit csinálsz. Mélyen. Mert vannak idők, amikor nagyon nehéz művelni ezt a szakmát. Ha van valami, amire igazán büszke vagyok, az az, hogy a magányosságnak azokban az éveiben, amikor megtettem az első lépéseket Amerikában, kibírtam a nehézségeket.
-Az amerikai castingosok, filmrendezők és producerek hogyan reagáltak önre?
-Volt aki őrültnek nézett, hogy mit keresek itt. "Nem beszéli a nyelvet, nem fogja semmire vinni Amerikában." A mambó királyai forgatása volt a kivétel a szabály alól, de az első 3-4 évben nagy adag magány volt a részem. Nagyon-nagyon kemény volt.
Mégis a jószerencsém bizonyos pillanatokban jó emberekhez juttatott el. Amikor megkérdezték, hogy mit csináltam eddig, ajánlólevelem a Pedro Almodovar-filmek voltak. "Almodovar!" Rögtön felcsillant rajtuk az érdeklődés, s megengedték, hogy eljátsszam a jelenetet, ami alapján keresték a színészeket a szóban forgó szerepre.
-Nem csökken a lendülete az idő múlásával?
-Ugyanaz az erő hajt, ami azt az embert hajtotta, aki fiatalon elindult Malagából, hogy színész legyen. Ez az erő még ma is nagyon eleven bennem. Történeteket akarok mesélni színészként, s rendezőként is szeretnék érni, megtalálni a saját nyelvemet. Persze megesik, hogy kiábrándultnak, illúzióvesztettnek érzed magad, és vannak pillanatok, amikor azon morfondírozom, hogy vajon érdemes-e folytatni ezt az egészet, de aztán mindig folytatom. Igyekeztem mindenféle zsánerben játszani, társadalomtudatos filmben, mint a Philadelphia, musicalben, mint az Evita, akciófilmekben, még rajzfilmfigurához is adtam a hangom. Szeretnék még több vígjátékban szerepelni.
-Befutott színészként is voltak nehéz helyzetei forgatásokon?
-Három nappal apám halála után érkeztem A másik férfi (2008) című filmet előkészítő próbákra Londonba. Sosem leszek képes kellőképpen megköszönni a kollégáimnak, Liam Neesonnek, Laura Linneynek és a rendező Richard Eyre-nek, ahogyan átsegítettek a kezdeti időszakon.
-Amikor nagymúltú sztárokkal dolgozik, nincs megilletődve?
-Inkább spanyol színészekkel történt ez velem, mint amerikaiakkal. Amikor egy spanyol színészlegendával, Fernando Fernán Gomezzel (1921-2007) játszottam, teljesen vak lettem a kamera előtt, nagyon kellett koncentrálnom arra, hogy mi a szövegem, mert csak az égett bele a fejembe, hogy ő ott van előttem és látom az arcát, érzem a jelenlétét, és ez annyira rányomta a bélyegét arra, amit csinálok, hogy teljesen meg voltam illetődve.
-Amikor a világon mindenütt ismertté vált az arca, milyen érzés volt megélni, hogy mindenhol felismerik?
-Nagyon idegesített a sztárság. Még a házamból sem tudtam kilépni, nagyon kényelmetlen volt. Nem szeretek így élni. Most már sokkal könnyebben viselem az egész felhajtást, mert lenyugodtak körülöttem a dolgok. Malagában simán elmehetek sörözni, és a sajtót nem érdekli. A felhajtás jön, aztán megy, így van ez.
-Mit gondol a párkapcsolatok működőképességéről korunkban?
-Az ember nem másokhoz tartozik. Minden kapcsolat meggyengülhet és bizony dolgozni kell a kapcsolatainkon. Meg kell találni újra azt a szikrát, ami miatt fellobbant a szerelem két ember között.
-Milyen volt Almodóvarral dolgozni, amikor mindketten fiatalok voltak?
-Öt filmet készítettem vele az 1980-as években. Akkor úgy fogadták ezeket az alkotásokat, mint valami szörnyűségeket, de idővel kultikus klasszikusokká váltak, ám annak idején megkövesedett struktúrákat bontottak le. És ez nehéz volt. Almodovar egy új nyelvezettel kísérletezett fel a filmjeiben. És amikor valaki olyan nyelven beszél, ami még nincs kódolva a nézők fejében, azért bizonyos árat kell fizetnie. Úgy vélem, ő megfizette ezért az árat. A berlini vagy velencei filmfesztiválokon a sajtótájékoztatóink néha úgy néztek ki, mint egy bokszmeccs. Mindig nagyon komplikált dolog volt sajtótájékoztatókat adni ezekről a filmekről. Nagyon kemény kritikákkal illettek minket.
Emlékszem, A vágy törvényei (1987) című filmért az Egyesült Államokban X-besorolást kaptunk, vagyis magas korhatáros lett. Miért? Mert a filmben homoszexuális kapcsolatom volt, és ez aggasztotta az embereket. Amikor az egyik jelenetben megöltem valakit, lelöktem egy szikláról, az nekik oké volt. Azt viszont már túl soknak tartottak, ha megcsókolok egy férfit.