Nem születnek genetikailag kódoltan agresszívnek a fiúk
A pszichológia sokáig azt hirdette, hogy a férfiaknak el kell nyomniuk a természetes, velük született agresszivitásukat. De ma már az az uralkodó nézet, hogy nem születnek erőszakosnak a fiúk. Agresszivitásukat fiatalon és felnőttként is az érzelmeik elfojtása okozza.
Az agresszív késztetések abból keletkeznek, hogy a férfiak elnyomják az érzelmeiket, s nem szeretik kifejezni őket. Már kisfiúkként arra nevelik őket, hogy sztoikusnak, keménynek és legyőzhetetlennek mutassák magukat. Csak a düh kiélése van engedélyezve a társadalom szokásrendje révén, ez azonban heves dühkitörésekhez vezet. Innen a hamis kép, hogy a férfiak eleve biológiailag agresszívek, vagyis genetikailag kódolva erőszakosak.
A macsóság ára
A tudomány toxikus maszkulinitásnak, vagyis mérgező, káros férfiasságnak nevezi ezt, mert az érzelmek tágas skálájának meg nem élése destruktív a pszichére nézve és a társas érintkezésben sem enged helyet a másoknak kedvező, kedves megnyilvánulásoknak.
A legmacsóbb közösségekben a férfiak egyenesen azt vallják -akár tudatosan, akár szubliminális szinten, vagyis mások értékrendjét akaratlanul is átvéve, tudat alatt-, hogy a gyengédség alsóbbrendű érzelem és állapot.
Éppen ezért a nőkhöz sem tudnak megfelelőképpen viszonyulni. Ebből lesznek az asszonyverések, a családon belüli erőszak számtalan formája, valamint egyes kultúrákban a nők életterének és mozgásterének háttérbe szorítása. De még a felvilágosultabb társadalmakban is megszokott, hogy a nőket leszólják az utcán, szexuális ajánlatokat tesznek nekik vagy mindenki számára hallhatóan utánuk fütyülnek, lelkesen gusztálva a látványt, amit a testük nyújt.
Freud tévhite
A freudi iskola azt tanította, hogy mindez a kortalan, időtlen libidó megnyilvánulása, ami arra készteti a férfit, hogy állatias szexuális ösztöneit kiélje, a civilizált viselkedésmód rovására. Ebben a szcenárióban és emberképben a férfiaknak mindössze annyi a dolga, hogy elnyomják a libidójukat, másképp lehetetlen volna magukra erőltetni valamiféle civilizált viselkedést a nők irányába.
A legnagyobb baj azonban az elnyomás maga. Pontosabban a túl sok elnyomás. A férfiak elfojtják az érzéseiket (az említett dühöt kivéve), ezért nem alakul ki bennük az a képesség, hogy elemezni és kifejezni tudják az érzéseiket. Féloldalas, felemás férfiszemélyiségeket termel társadalmunk, melyek rendkívül gyatra EQ-val, azaz érzelmi intelligenciával bírnak.
A slate.com újságírója azt írta, hogy a legtöbb szkanderozós verseny, aminek szemtanúja volt, rendszerint azzal végződött, hogy a vesztest "little bitch"-nek vagy "pussy"-nak hívták.
Az emögött álló hiedelemrendszer nem más, minthogy a férfiakra zúdítható legnagyobb sértés az, ha nőiesnek ítélik. Miért? Mert a nők -e hitrendszer szerint- gyengék, passzívak és dominálhatók.
Ebben az értékítéletben minden összesűrűsödik: nőgyűlölet, homofóbia, sőt transzfóbia is. (A transzneműek megvetése.)
#MeToo-zóna
Ebből az értékrendből ered az a mentalitás, amit a világszerte 2017-ben végigfutó szexuális zaklatás-botrányok jeleznek. A hatalmi pozícióban lévő férfiak úgy vélték, nekik jár a szex, nem kell hozzá engedélyt sem kérniük a másik féltől. Nem tisztelték a nők személyiségét, tekintélyét, integritását.
Ezt a magatartást azonban a macsókultúra termeli ki, nem a személyiség mélyrétegeiből állítólagos ősforrásként feltörő libidó.
Az új társadalmi klíma és értékrend egyik baja, hogy ezentúl talán túlságosan tiltó lesz a munkahelyi flörtöt illetően. "Abban önmagában nincs semmi brutális, hogy egy férfi szexuálisan vonzódik ahhoz a nőhöz, akivel együtt dolgozik - ez semmivel sem brutálisabb annál, hogy egy nő megkívánhatja a férfikollégáját", írja a slate.com.
Ha a férfi ki akarja élni a vágyait, mi az útja ennek? A kommunikáció a megkívánt személlyel. De a csakis a düh kifejezését megengedő macsókultúra pont ebben a kommunikációs készségben teszi szegényessé a férfiakat.
Ha az ember ajánlatot tesz vagy céloz arra, hogy vágyik a másik emberre, de a másik visszautasítja a közeledést, ez még egy fair, kétoldalú, konszenzusos kommunikáció, amennyiben biztosítva van a lehetőség, hogy a visszautasítás nem vezet hátrányokhoz (munkahelyi megkülönböztetés, büntetés, esetleg nemi erőszak - ami ugye a konszenzusos cselekedet abszolút ellentéte).
Az új #MeToo-botrányok igazából kissé boszorkányüldözést is csinálnak a munkahelyen jelentkező libidóból. Holott a közvéleménykutatások is bizonyítják, hogy az emberek nem kis része lefeküdt már valamelyik munkatársával.
Jin és jang
1945-ben az amerikai lakosságnak csak 24 százaléka vélte úgy, hogy a nőknek meg kellene engedni, hogy állásuk legyen egy vállalatnál. (Ergó ne csak háztartásbeliként éljék le az életüket.) Ugyanebben az évben az amerikai polgárok 25 százaléka értett egyet azzal a nézettel, hogy igenis máshogy kell javadalmazni a férfiak és a nőket a munkájukért, ne részesüljenek egyenlő elbánásban a fizetések terén.
1993-ra az ebben hívő emberek száma 13 százalékra csökkent. Ekkor már kétszer annyi nő volt aktív a munkaerőpiacon.
1987-ben a megkérdezettek 30 százaléka gondolta azt, hogy a nőknek vissza kell térniük "hagyományos" társadalmi szerepükhöz és otthon kell dolgozniuk. 2012-ben már csak 18 százalék visszhangozta ezt a nézetet. (Addigra már megnőtt azon férfiak száma is, akik újszülött gyerekükkel otthon maradnak, míg a feleség dolgozik.)
A maszkulinitás és a femininitás fogalmai tehát változnak. A slate.com cikke szerint éppen a macsó kultúrát kell megreformálni, hogy a férfiak ne valami alacsonyabbrendű lényként tekintsenek a nőkre, akiket szexuális eszközként használhatnak, s akkor nemcsak egy nőbarátabb világban élnénk, hanem egy kevesebb transz- és homofóbiát sugárzó társadalomban is.
(Slate)