2018. június 25. hétfő
Vilmos és Maxim napja

Charlotte Rampling: "Megértem a szenvedést"

Európa egyik legmerészebb, legbevállalósabb színésznője. Filmjeiben sokoldalú karakter: beleszeret egy majomba, egykori náci kínzójával Stockholm-szindrómázik, halott férjét képzeli közös otthonukba, undokul játszmázik egy fiatal lánnyal, szexturistaként zúg bele egy színesbőrű fiúba...

A 71 éves, Oscar-jelölt színésznő magánélete sem volt eseménytelen. Két házasságából két fia született. A 1978 és 1998 között a szintetizátorzene nagyágyúja, Jean-Michel Jarre felesége volt.

1967-ben lánytestvére, akihez oly közel állt gyerekként, öngyilkos lett (miután megszülte fiát), ám a halál körülményeit apjuk eltitkolta Charlotte-tól és anyjától. A színésznő három évvel később tudta meg, mi történt - testvére özvegyétől. Anyját annyira megviselte a gyász, hogy stroke-ot kapott. A feldolgozhatatlan tragédia miatt Rampling a színésznő depressziós lett, de ezt csak 1984-ben diagnosztizálták nála.

-Nagy terheket cipel a szerepeiben.

-Bizonyos szempontból igen. Egyszer például egy nő megháborodását kellett életre keltenem, s a film végén öngyilkosnak lenni. Nagy szerencsémre éppen Londonban játszottam a National Theatre-ben, így állandóan ingáztam Franciaország és London között. Hasznos volt, hogy ennyire le voltam kötve, mert éppen ez segített kibírni a forgatást.

-Mi viszi önt rá, hogy bevállaljon ilyen nehéz szerepeket?

10734.jpg-Ezeknek az asszonyoknak a szenvedése. Megértem a szenvedést. Nem okoz fájdalmat nekem eljátszani ezeket az alakokat. Egy színésznek nem feltétlenül kell éreznie azt, amit a karakter átél, de gyakran azért tudod, hogy milyen átélni ezeket a dolgokat. Van benned valamiféle affinitás. Főleg olyan figuráknál, akik annyira szenvednek, hogy már nem tudják ezt hogyan kiadni magukból.
Az ember azért válik színésszé, mert megvan benne a vágy, hogy felfedezze az emberi psziché bizonyos tájékait. Ezzel saját személyiségének ismeretlenebb tájaira is behatol a színész. De van ebben segítsége. A rendező és a szerep. Nem egyedül szenvedsz tehát, hanem a karaktereddel együtt.

-1998 óta egy francia újságíróval élt együtt, aki 2015-ben halt meg.

-Némi időbe telt, míg elváltam. De aztán megint egy kapcsolatban találtam magam. Jean-Noël Tassez-nek hívták. Újságíró volt, aki aztán politikai és médiatanácsadóként dolgozott. Édes ember volt.

-Csak nem egy interjún ismerkedtek össze?

-Nem. Érdekes, az ember úgy beszél az újságírókkal, ahogy másokkal nem. És ők meg is hallgatnak! Hallgatniuk kell a mademoiselle-re!

-Hogyan változott az évek során? Jobban megérti ma a világot?

-Egész életemet azzal töltöttem, hogy megértsem a valóságot. Hogy közelebb kerüljek a valósághoz. Mert apám mindig azt mondta: "Egyetlen dolog számít a világon: a valóság."

-Merthogy ön rebellis volt a szülői tekintély ellen?

-Azt hiszem igen. A hatvanas évek gyermeke. Álmodozó. Apám a hadseregben volt. Ezredesi rangban. Anyám nem dolgozott.

-A Homok alatt című filmben elhunyt férjét képzeli vissza az életébe. Személyesebb volt ez a film, mint a többi?

-Igen, fontos tanulmány volt. A rendező körém építette a sztorit. Nem rólam szólt, de rám lett szabva.

-Vagyis bizonyos korábbi élményeire alapozták a történetet.

-Pontosan. Igen. Francois Ozon azért akarta elmondani ezt a történetet, mert tizenhárom éves volt, amikor egy nő volt mellette a tengerparton. A férje bement a tengerbe, és eltűnt. A nő felugrott, kereste, de nem lelte meg. Visszajött, felszedte a törülközőit és elment. Francoist egész életében kísértette ez az élmény, mert annyira félelmetesnek találta.

-Milyen a viszonya múltjához?

-A lakásomban egy fal ki van dekorálva mindenféle fotókkal. Ott van a Csillagporos emlékek című Woody Allen-film plakátja. Meg a Szerelmem, Max, amiben egy majom a szerelmem. Max és én. Hogy mennyire szerettem őt! De nem időzök túl sokat a múlton.

-Angol, de a francia filmművészetnek is megkerülhetetlen alakja. Mit gondol, a rendezők fejében ön inkább francia vagy angol nőként jelenik meg? Melyikre kérik fel inkább?

-Inkább játszom franciául, mert az distanciát teremt köztem és a hangulataim között. Úgy érzem, művészileg tágabb a kifejezőkészségem, ha franciául játszom. Ami furcsa.

-Melyik nyelven álmodik?

-Azt hiszem mindkettőn. Nem is igazán tudom. Nehezemre esik emlékezni az álmaimra. Talán franciául. Amikor franciául beszélek, franciául gondolkodom. Amikor teszek-veszek, akkor mintha angolul gondolkodnék. Írni inkább angolul szeretek, mert a francia nagyon bonyolult nyelv. Túl sok benne a nyelvtani kivétel. Mégis imádom. De nem hiszem, hogy túl jól ismerném.

-Forgatás közben mennyire marad benne a karakterben?

10735.jpg-Az egyes beállítások közötti szünetekben mindig kilépek belőle. Higgye el! Ez a módszerem: kilépni és nevetni.

-Milyen mottó vezérelte az életben?

-Soha nem menj bele kompromisszumokba. Ne árusítsd ki magad. Ne vállalkozz olyasmire, amiről nem érzed úgy, hogy meg kellene tenned. Minden az egyéniséged integritásáról szól.

-És azt nehéz megőrizni?

-Igen. Illetve ma már nem annyira nehéz. Régebben az volt.

-A karrierjében hogyan tudta mindezt érvényesíteni?

-Igyekeztem tartózkodni az unalmas filmektől. Amik csak elmesélnek egy történetet, de közben nem mondanak semmit.

-Hát sikerült izgalmas alkotásokban tündökölnie. És ma már legendának számít.

-Mindössze hű maradtam önmagamhoz. És ahhoz az úthoz, aminek a megtételét elhatároztam húsz évesen. Ennyi.

-Közben azért volt egy feminista hullám is a társadalomban...

-Szerintem a nők mindig is erősek voltak. Csak most már megengedi nekik a társadalom, hogy erősek legyenek. A nők ereje mindig nagy volt. Azoké is, akik a férfiak mögött álltak támogató társakként. Most már kiléphetnek mögülük és elől állhatnak. Egyes országokban legalábbis, főleg a nyugati világban. Ezért tiszteltem nagyra Margaret Thatchert és Izrael vezetőjét, Golda Meirt is.

-Thatchert miért?

-Mert nem volt hajlandó megfélemlítve lennie. Nem hagyta, hogy keresztbe tegyenek neki.

-Önt sokan írták le úgy, hogy a gondolkodó férfi szexszimbóluma.

-Mikor volt ez? Évekkel ezelőbb, kedvesem. Utoljára talán harminc éve olvastam ilyesmit magamról. Azóta már változott minden.

-A szexualitás, a szexiség mennyire része a színészetnek?

-Számomra mindig fontos volt, mert ez egy olyan eszköz, amivel mindig is rendelkeztem. És ahogy idősödtem, úgy használtam továbbra is a színészetben. Még olyan karaktereknél is, akik eléggé tönkre vannak menve. Még bennük is van valami vonzó. A furcsaságuk.

-A szexuális kisugárzás az, ami lehetővé tette, hogy egy bizonyos kor után is érdekes maradhasson a közönség és a kamera számára?

-Szerintem a nők mindig vonzók akarnak lenni. Kortól függetlenül. Mindig azon jár a fejük, hogyan csábítsák el a férfiakat. Ez mindig is része volt az élet nagy játszmájának. Kivéve az angol nőknél. Őket bedugták a bentlakásos iskolába. Nekik mindig nehéz volt megérteniük, mit kezdjenek a férfiakkal, hiszen nem velük nőttek fel. Franciaországban viszont a csábítás a kultúra része.

-Az Uszoda című filmben fenomenálisan aljas asszonyt alakított. Tényleg ilyen nehéz ellenállni a gonosz impulzusoknak a lelkünkben, vagy ez a figura csak egy extrém példa?

-A filmbéli nő bejár egy utat, melynek végén valahogy kiegyezik a saját gonoszságával. De úgy gondolom a legnagyobb gonoszság önmagad felé irányul, nem másokra. Ebben van része a megkeseredettségnek, mert úgy érzed, hogy nem illesz bele az életedbe. Úgy érzed, nem működik az életed, senki sem szeret és Te nem vagy más, mint egy rakás sz**r. Ettől az érzéstől és énképtől aztán még undokabbá válsz. Mert elhiszed magadról, hogy tényleg alávaló vagy. Egy idő után azzá válsz, amit hiszel magadról. És a világot hibáztatod. Pedig csak új szemszögből kellene magadra tekintened. Akkor felismernéd, hogy minden megváltoztatható. A saját nézőpontod és hozzáállásod is.

-Mindenkinek az a legnehezebb, hogy kilépjen önmagából...

-Igen, de ha csak a "nyomorult én" vagyok, csak ehhez értek, akkor abból senki sem fog téged kisegíteni. Csak mindenki elfut majd tőled. Senkinek sincs szüksége egy undok alakra az életében. Mert az pokoli unalmas.

-Könnyen levetkezi magáról a szerepeit egy-egy forgatás végén?

-Egy kis időbe telik. Ebben vannak nehézségeim. Elég elveszettnek érzem magam utána, diszorientáltság ez, furcsa érzés. Nem tudom miért, de ilyenkor emlékeztetnem kell magamat, hogy "minden rendben van." Aztán eltűnik ez az érzés.

-Sokat dolgozik.

-De nem annyit, mint egyes színészek, akiknek már-már kábítószer a filmezés. Egyik filmből ugranak a másikba. Engem kifárasztanak a filmek, ezért nem tudok zsinórban dolgozni, egyfolytában.

-Vannak visszatérő típusok a pályáján, amikre folyton felkérik?

-A gonosz lady. Ez a specialitásom.