2017. december 18. hétfő
Auguszta napja

Alexander Payne, a Kicsinyítés rendezője: "Emberi történetek kellenek"

Humánum árad filmjeiből. A kisemberek és a kívülállók életének krónikása. Két Oscar-díjjal. A Kicsinyítés című fantasyben most gulliveri hangokat penget: Matt Damon és felesége úgy döntenek, hogy "letörpítik" magukat és fejedelmi körülmények között élnek egy miniatűr városban, Lezserlandben.

Régen talán németalföldi festő lett volna belőle, aki háztartási csendéleteket fest. A modern korban filmrendező lett. Hollywoodban. De szűkebb pátriájában, Omahában is fenntart egy házat. Hogy ne szálljon el a hírnévtől. A Kicsinyítés magyar nyelvű előzetese itt látható

-Mindig is filmrendező akart lenni?

10677.jpg-Az egyetemen két hivatást mérlegeltem: újságírást és filmkészítést. Külföldi tudósító akartam lenni. Mert mindkét szakma emberi történetekkel foglalkozik. Mit csinálnak az emberek és miért teszik azt, amit tesznek? Úgy éreztem, mindkét pályához jó alapozást jelent az irodalomtörténet.

-Másmilyenek lennének a filmjei, ha nem spanyol irodalmat tanul az egyetemen?

-Nehéz megmondani. Valószínűleg igen. Akkor nem vonzódnék annyira az irodalomhoz, ami persze inspirációként szolgál. A humoros irodalomból két orosz szerző a csúcs nálam. Gogol és Csehov. Csehovnál tanultam meg az édes gyengédséget, amit a szerző érezhet a szereplői iránt, még akkor is, ha teljesen nevetséges dolgokat művelnek.

-A Resee Witherspoon főszereplésével kézült Gimiboszinak fergetes humora van.

-Ebben sok szerepe van a ritmusnak. Hogy egy rendező hogyan kezeli az időt, hogyan poentíroz, milyen sebességgel beszélteti a színészeit, ezek mind hozzájárulnak a vígjátéki hatáshoz. Ha a közönség végigül egy filmet és sosem nevet, honnan tudod, hogy tetszik neki? Nagyon jónak kell lenni egy filmnek ahhoz, hogy el tudjam viselni viccek nélkül. Az Andrej Rubljov Tarkovszkijtól ezen kevés filmek egyike. A halálosan komoly filmekből mindig azt érzem, hogy van bennük egy jó adag megjátszás, komolykodás. A humor az élet része. És mint ilyet, fel kell fedezni. Én Kubrickot is alapvetően vígjátékrendezőnek tartom. Bunuelt is. Még Scorsesét is. A Taxisofőr szerintem egy komédia. Nem szeretem a könnyű nevetéseket. Komoly témákról is lehet csinálni vígjátékot.
-Ilyen az Ez az életem (1996), ami fanyar komédia az abortuszról. Nem tipikus vígjátéktéma.

-Ruth tulajdonképpen egy ösztönszerű lény, egy állat, aki nem képes választani: elvetesse a magzatát vagy sem? Első filmnek nem rossz, de nem voltam még elég tapasztalt, hogy rendezőként teljes mértékben kontrolálni tudjam az anyagot. Úgy érzem erősebbre kellett volna csinálnom a filmet. Néha kicsit túl puha. Időnként a könnyű vígjátéki megoldásokhoz folyamodtam benne. Pedig nem szeretem a könnyen szerzett nevetéseket.

Az inspirációt Billy Wilder filmje, A nagy karnevál (1951) adta. Ha csak 10 százalékát tudtam volna hozni annak a félelem nélküliségnek, ami Bunuelnek sikerült a Viridianában (1961), az már jó lett volna. Nem bántam volna, ha a filmem egy kicsit harapósabb és több nézőt háborít fel. Tulajdonképpen két csoport hadakozik Ruth felett, s ez egy kissé didaktikus a mai ízlésemnek. Bárcsak ne lenne annyira édes a film. Egyébként nagyot bukott. Három millió dollárba került és alig hozott be valamit belőle. Még egy tiltakozó levelet sem kaptam az abortuszt ellenzőktől!

-A kerülőutak (2004) révén jutott be a fősodorba és lett nemzetközileg ismert.

-Minden évben van egy film, ami áttör a kommersz filmsikerek korlátján. Ilyen volt a Elveszett jelentés vagy A bazi nagy görög lagzi. Miről tanúskodik ez? Arról, hogy az emberek még mindig szeretnének emberi történeteket nézni, amikben viszontlátják a saját élményeiket és érzéseiket. Tudom, elcsépelt szólam: a közönség éhezik az ilyen filmekre. Áldozatai vagyunk egy kultúrának, ami rajzfilmszerű hősöket és filmeket kényszerít ránk. Olyan sok felesleges film van. Ezeket mutatják a repülőgépeken.

-Miközben az ön filmjei átlagemberekről szólnak. Akik nem szépek és nem fiatalok.

-Amikor 12 éves voltam, nem 12 évesekről akartam filmeket nézni. Olyan mozikra ültem be, mint A nagy balhé, A kis nagy ember, vagy a Száll a kakukk fészkére. A felnőttekről szóló filmeken nőttem fel a '70-es éveken, és ez alakította ki bennem az érett felnőtt amerikai mozi ideáját. Ami azóta sem változott bennem. Olyan filmeket készítek, amilyeneket nézőként is szívesen megnéznék.

Szeretek tanulni valamit arról, hogy mit jelent embernek lenni. A játékfilmezés teljesen szubjektív műfaj. Azt láttatok benne, amit akarok. Ez nem dokumentumfilm. Ha a film formavilága egységben áll azzal, ami az emberi tartalom benne, és még meg is válaszol néhány kérdést, akkor érdekel.

-Nem tudom hány év telt el a főiskola elvégzése és az első játékfilmje elkészítése között, de Los Angelesben élt, ahol elég sikercentrikusaka az emberek. Ha nem rukkol elő egy kasszasikerrel az ember, lúzernek nézik és kerülik. Mennyire érezte ezt? És elősegítette a kezdeti sikertelenség azt, hogy később együttérezzen a filmje hőseivel?

10676.jpg-Egy filmkészítő pályafutása megszállottságból és frusztrációból áll. Nem is kevésből. Meg kétségbeesésből. Az obszesszív emberek talán ezért jó témák filmek számára. Mert végigmennek valamiféle fejlődési íven. Látjuk őket, ahogy próbálják elérni a céljaikat. Nem kellett az az öt évnyi sikertelenségem ahhoz, hogy empatikus tudjak lenni azokkal, akiknél nagy a szakadék aközött, amit akarnak és amijük van. Persze ezt a nagy eltérést én is megtapasztaltam, mert égtem a vágytól, hogy filmezhessek, de nem kaptam lehetőséget. El is költöztem Los Angeles-ből 9 hónapra, meghúztam magam egy kis településen, amit Chicónak hívtak és ahol egy árva lelket sem ismertem. Mert már képtelen voltam elviselni Los Angelest. Csak akkor költöztem vissza, amikor visszahívtak, hogy kezdjem castingolni az Ez az életemet.

-Filmjeit mindig maga írja. Írótársával Jim Taylorral. Hogyan jönnek az ötleteik?

-1989-90 táján szétmentünk a barátnőmmel. Úgyhogy közöltem az összes haverommal: szükségem van egy lakótársra, hogy fizetni tudjam az albérletet. Jimnek is helyre volt szüksége. Beköltözött. A közös munka annak a meghosszabbítása, ahogyan együtt lógunk haverokként. Annak, hogy mit veszünk észre magunk körül, mire mutatunk rá. Az ember sokszor a megfigyeléseinek a minősége miatt szereti a barátait. Vagy azért, mert azonos véleményt vallotok sok mindenről, vagy mert felnyitják a szemed új dolgokra.

Megpróbálunk közel kerülni a hőseinkhez, akik tulajdonképpen outsiderek. Ettől már csökken az előítéletünk és megvetésünk. Nem azzal foglalkozunk, hogy szerethetőek-e vagy sem. A Mechanikus narancs főszereplőjét sem ilyen fogalmakkal kell leírni. Mert ő is idegesítő, mégis érdekfeszítő és izgalmas.

-A párbeszédeket mindig pontosan kidolgozza?

-Igen. Semmi változtatás nincs bennük, a színészek úgy adják elő, ahogy meg van írva. Még az autók típusát is beleírjuk a forgatókönyvbe. De sosem egy-egy színészre szabva olgozzuk ki a karaktereinket. Vannak persze inspirációk: az Ez az életemet például úgy írtuk, hogy Giulietta Masina alakja lebegett a szemem előtt Az országúton című Fellini-filmből.
Általában hat hónapba telik megírnunk egy forgatókönyvet. A kerülőutakkal négy hónap alatt készültünk el. Kezdünk gyorsabbak lenni. Gyakran érzem úgy, hogy nem én választom a filmjeimet, hanem a sztorik választanak engem. Elszánom magam, hogy írok valamit, de aztán egy teljesen másfajta sztori kerekedik belőle. Nincs kontrolom efelett.

-Filmjeinek van egyfajta láthatatlan stílusa. Az ember nem is figyel oda rá, hogy milyen szögből veszi a kamera a színészeket, nem tolakodóak a nézőpontok és belefelejtkezünk a cselekménybe...

-Konzervatív az ízlésem. Az operatőröm is görög-amerikai. Mindig együtt gondoljuk ki a beállításokat és a film képi világát. Nem értek a világításhoz, azt ráhagyom. Amikor a Kerülőutakban egy beállítás túl mutatós volt, és ki is mondtam, hogy "ez túl szép", ő rögtön rávágta: "Ez nem túl szép, ez csak a személyiséged egy oldala, amivel még nem kerültél kapcsolatba. Hagyd, hogy kibontakozzon ebben a snittben". Oké. Miután a Schmidt története vizuálisan elég sivár volt, a Kerülőutaknál azt akartam, hogy az emberek kifejezetten élvezettel nézzék a képeket. A csodás naplemente dominál azon a gyönyörű bortermelő vidéken.
Természetességre törekszem. Elűzöm a sminkest és a fodrászt, amikor a felvétel előtt még szépíteni akarja a színészeket. Azt a kellékest is, aki rendet akar rakni az autóban, amiben a jelenet játszódik. Életszerűségnek kell érződnie a filmekből. Nem beállított, kozmetikázott valóságnak. A kerülőutakat úgy forgattuk, mintha egy '70-es évekbeli film lenne. Mintha Hal Ashby egyik filmje volna.

-Mikor volt először biztos a tehetségében?

-Sosem voltam biztos benne, hogy nagy tehetségem van. Arra idővel rájöttem, hogy annyi talentum azért van bennem, amire legalább lehet építeni. És amiben nem vagyok erős, ott a technikával próbálom pótolni. Fura ez, mert amikor filmet készít az ember, mindig arra számít, hogy pocsékul fog sikerülni. És ez nem álszent szerénység. A vágószobában az első verzió mindig olyan szörnyű. Nincs ritmusa a műnek. Legszívesebben hányni volna kedved. Az utómunka folyamata nem más, minthogy miként érjük el minden egyes nap, hogy a film kevésbé rossz legyen.

-Mi ragadta meg a Kicsinyítés sztorijában?

-Ez az első alkalom, hogy egy fantasztikus alapötletből indultam ki. Jim Taylor fivérétől ered az ötlet. Arról beszélgettek, hogy "ha ilyen kicsi lennél, akkor milyen nagy házad lehetne és alig kéne kajára költened". Aztán Jim előadta nekem ezt az ötletet. Ahogy azt két film között szoktuk, csak agyalunk. Eleinte nem tudtam mit kezdeni az ötlettel. Néhány év múlva újra felemlegettem az ötletet. "Mi lenne, ha szuperrealista módon vinnénk filmre az egészet? Kvázi politikai felhanggal. Hogy ez a megoldás a túlnépesedésre." Akár tévésorozatot is készíthettünk volna belőle, olyan bőséges volt az anyag, de végül csak beleszuszakoltuk a két órás játékfilmhosszba. Sok időbe telt, míg finanszírozókat találtunk rá.

-Nebraskából származik, s filmjeiben gyakran merít a kukoricamezők világából.

-Olyan, mintha egy kisebb országból származna az ember. Nebraska egy mikrokozmosz. Minél specifikusabb egy helyszín, annál univerzálisabb. Sokszor kérdeznek interjúkban, miért forgatok ott. Holott Woody Allent sem kérdezik meg, miért forgat New Yorkban. Faulkner regényei sosem hagyták el a Mississippit. Fellini sem lett hűtlen Rómához.

-Milyen érzés volt, amikor először kapott Oscar-díjat?

-Rendező vagyok, szeretem megfigyelni az eseményeket. Amikor véget ér a beszéded, elvisznek a színfalak mögött egy bárba. Hogy igyál. Aztán benyomnak egy sajtótájékoztatóra. Ahol megkérdezték: "Mit iszik? Bort?" "Nem, tequilát." Két hét múlva a postaládám tele volt tequilával. A PR-cég küldte nekem, amelyik az ital gyártójának dolgozik. Hihetetlen, milyen ereje van a szavaknak.