2017. november 22. szerda
Cecília napja

Bernardo Bertolucci: "Tévéfüggő vagyok"

A 60-as évek újhullámos mozijának és 1968-as diáklázadások generációjának volt meghatározó szellemi nagyágyúja. Botrányos, progresszív filmeket készített. Az utolsó tangó Párizsban, az Oltalmazó ég, a XX. század, Az utolsó császár, a Lopott szépség, A kis Buddha, az Álmodozók, az Én és Te rendezője 76 éves. 

Néhány rosszul sikerült gerincsérvműtétnek köszönhetően immár másfél évtizede él kerekesszékben. Amikor életműdíjat kapott Cannesban a filmfesztiválon, azzal lepte meg a nagyérdeműt, hogy színes, csilli-villi, dizájnos fedőlapokat csináltatott a tolószéke küllőire. És színbe hozzáillő sportcipőt vett el. Még a díjátadón is, a szmokingjához is ezt a lábbelit viselte. Az olasz költő fiaként született Bertolucci a szíve mélyén a régi olasz képzőművészeti hagyományok örököse, de elméje egy megrögzött forradalmáré.

 

-Ott volt Párizsban, amikor 1968-ban kirobbantak a diáklázadások.
10551.jpg-A mai fiatalok semmit sem tudnak már azokról az eseményekről. Ezért készítettem el Az álmodozók című mozimat. Nekik szántam a filmet. Emlékszem, hogy '68-ban azzal az érzéssel mentünk aludni este, hogy nem holnap ébredünk fel, hanem a jövőben. Egyedülálló pillanat volt ez, amikor a politika, a szex, a zene összekeveredett ebben a nagy konténerben, amit mozinak hívunk. Reméltük, hogy a világ teljesen megváltozik. És tudtuk, mi hogy mi is részei leszünk ennek a változásnak. Ezt az érzést nem látom a mai fiatalokban. Egy tág ablakot a jövőre. Távol áll tőlük a politika. Mintha valamiféle amnéziában szenvednének. Elrabolták tőlük a kollektív emlékezést. A mi generációnknak a világháború és a húsz évnyi olasz fasizmus történetét a szüleink adták át. Bennünk ez a tudás elevenen élt.

A 2000-es évek fiataljai viszont nem tudnak semmit 1968-ról. Miért nem mondták el nekik a szüleik, akik átélték a '68-as forrongást, hogy mi történt? Úgy érzem, azért hallgattak, mert akik ott voltak a barrikádokon, kudarcnak élték meg az egészet. Ez történelmi hiba. Nem szabad '68-as kudarcként elkönyvelni. Még ha rájöttek is, hogy akkoriban tele voltak illúziókkal, amik megvalósíthatatlanok, azt nem szabad szem elől téveszteni, hogy '68 megváltoztatta a társadalmi viselkedést. Azután virágzott ki igazán a feminizmus például. Szerintem '68 a huszadik század egyik legfontosabb forradalma. Hihetlenül nagy visszhangja volt az egész világban. De ezek a szülők elfedték, elrejtették a gyerekeik elől.

-Mennyire használt fel önéletrajzi elemeket a filmben?

-Vannak bene önéletrajzi elemek, nem is annyira a három fiatal főszereplő viselkedésében, hanem az energiájukban. Én akkor egy kicsit idősebb voltam náluk, már a huszonhetedikben jártam. Annak a korszaknak a radikalizmusa a '70-es évekbe is kisugárzott, gondoljunk csak az olasz miniszterelnök Aldo Moro elrablására és meggyilkolására 1978-ban. Ennek a realitása törte össze '68-at, felébredtünk a hosszú álomból.

-Mire emlékszik a párizsi művészközösség életéből?

-1971-ben találkoztam Agnes Varda filmrendezővel, és emlékszem mennyire sokkos állapotban volt. Éppen akkor hívta fel telefonon egy lány, aki Jim Morrison barátnője volt. "Gyere át, Jimmy a kádban van és nem tudom felkelteni." A párizsi Père-Lachaise temetőben van a sírja.

-Az utolsó tangó Párizsban Marlon Brandóval a főszerepben nagy botrányfilm lett.

-Abban a filmben tulajdonképpen egy haldokló elefánt tragédiáját látjuk. Ilyennek éreztem Brando karakterét. Már az első snittől kezdve romlásra volt kárhoztatva, amikor felkiált a metróra. Nehéz film.

-A filmtörténet rajongói mindig eljátszanak ezzel: Chaplin vagy Buster Keaton? Önnek melyik a kedvence a némafilmburleszk két zseniális nevetettője közül?

-Szerintem meghalok, mielőtt megoldanám ezt a dilemmát. (nevet) A '60-as években tisztán Keaton-rajongó voltam. Chaplinnek nem volt rendezői stílusa, lerakta a kamerát egy helyre, és kész. A híres kritikus Andrew Sarris mondta, hogy "Chaplin az angyal ember formában, Keaton pedig a gép ember formában." Barátaimmal sokat vitatkozunk ezen. Az egyik barátommal véget nem érő beszélgetéseket folytattunk, egyikünk Chaplint védte, másikunk Keatont magasztalta, majd az éjszaka közepén szerepet váltottunk. Imádtunk diskurálni a moziról.

-A mozi iránti szenvedély meghatározó volt a '68-as generációnak.

-Fontos megjegyezni, hogy az első demonstráció Henry Langloisért, a Cinematheque vezetőjéért történt. (Akit Andre Malraux kultuszminiszter eltávolított a filmmúzeum éléről - A szerk.) A filmrajongók összegyűltek és békés tüntetést rendeztek. A rendőrség rájuk támadott. Ott kezdődött az egész 1968-as lázadás.

10552.jpgAkkoriban annyira elhidegültem Olaszországtól, annyira untam már, hogy ott még mindig a neoralizmus jellemzett mindent, és annyira imátam a francia új hullámot, hogy borzasztóan zavart, hogy nem Franciaországban születtem. (nevet) Amikor huszonegy évesen elkészítettem első filmem, és találkoztam 5-6 olasz újságíróval, kijelentettem, hogy "ez az interjú franciául fog elhangzani." "De hát Rómában vagyunk, ön olasz, miért beszélne hát franciául?" És én nagyon komolyan azt feleltem: "Mert ma a francia a mozi nyelve." Nem csoda, hogy az olasz újságírók már a kezdetektől idegesítőnek találtak engem.

Quentin Tarantino azt újságolta nekem a Ponyvaregény után, hogy imádja Jean-Luc Godard filmjeit. Azt mondtam neki, hogy szerencsés, amiért olyan fiatal, és szerencsétlen, amiért nem élt akkor, amikor Godard egymás után ontotta a filmeket magából, évente akár hármat is. A francia új hullámmal olyan szabadság szabadult be a moziba, ami még Hollywood nagy öregjeire is hatott. John Fordtól A hét asszony szerintem magán viseli az új hullám hatását. Mintha Ford látta volna Godartól a Kifulladásig című filmet.

-Sokat változott a filmipar, mint üzlet.

-Sokkal keményebb lett. Ha pénzt akar szerezni az ember a filmjére az USA-ban, olyan embereket talál, akik inkább a Wall Streetre illenek, mint Hollywoodba. Mindannyian elég unalmas alakok. Amikor beszélsz hozzájuk, nem tudhatod, hogy egyáltalán megértik-e, amit magyarázol nekik. Régen hozzá voltunk szokva, hogy megemlíthettünk filmcímeket, és a finanszírozók tudták, miről beszélünk. Ma már ez közel sem biztos. Azt sem tudják ki az a Marlene Dietrich. És hát hol van már az a mogultípus, aki beleszeretett egy-egy filmötletbe?

-Mindig szeretett valódi helyszíneken forgatni, nem a stúdióban újrakreált valóságban.

-Ez azért volt, mert amikor találkoztam Jean Renoirral, akit talán a leginkábbb szeretettem a rendezők közül, azt a tanácsot adta: "Sose felejtse el, hogy mindig nyitva kell hagynia egy ajtót a díszletben, hogy betörhessen rajta a valóság." A mozi ezért különbözik minden más művészi kifejezési formától.

-Mennyire követi a mai filmkultúrát?

-Tévéfüggő vagyok. Még a szennykultúrát meg a giccset is követem a tévén. Ma nagyon erősek a sorozatok. A Totál szívás (Breaking Bad) remekmű. A Kártyavár is nagyon jó. Amikor a Pókstratégiát készítettem '69-ben, nem tetszett, hogy csak a televíziótól kaptam pénzt erre a filmre, ezért bosszúból úgy forgattam, hogy az ne illeszkedjen a kis képernyőre. Soha másik filmemben nem volt ennyi totálkép és olyan kevés közelkép. Pedig pont közelképek kellenek a tévére.