Robert Redford '56-os menekülteket segített át a Dunán Ausztriába
A nők egykori szőke bálványa, generációk kedvenc színésze, Hollywood merészen politizáló hangja, környezetvédő, Sundance Filmfesztivál-alapító, Oscar-díjjal kitüntetett rendező. Ki hinné, hogy Redford már nyolcvankettedik életévében jár?!
-Fiatalon végigutazta Európát. Hogyan emlékszik arra az időszakra?
-Mindig is érdekelt a történelem és az európai történelem. Fiatalemberként, tizennyolc évesen úgy éreztem, hogy el kell hagynom a hazámat és meg kell tapasztalnom a világot. Mert jobb nevelésben részesülnék, ha nem az iskolapadból tanulnék a világról, hanem kimozdulnék és a saját szememmel látnám. Meg akartam tapasztalni más kultúrákat. Átjöttem hát Európába és meg kellett tanulnom az itteni nyelvekből valamicskét. Stoppoltam az országutakon. El akartam menni Kelet-Európába is, de abban az időben ez lehetetlenség volt. Bécsig jutottam. 1957-et írtunk ekkor.
Másfél évig éltem Franciaországban, Olaszországban és ez nagy hatással volt rám, mert ez alapozta meg a világlátásomat. Azért akartam kívül kerülni a saját kultúrámon, hogy kívülről érthessem meg, más szemszögből nézhessek rá. Ekkor tudtam csak felfogni igazán, mi az értékes a saját hazám kultúrájában, ami oly nagy mértékben alapul a szabadság és az önkifejezés tiszteletében.
-Merthogy más országokban ez tiltva volt.
-Ahogy utaztam, láttam, hogy mennyi helyen nincs módja az embereknek arra, hogy éljenek ezekkel az alapvető jogokkal. Abból tanultam meg értékelni a hazámat, hogy láttam az emberek szenvedéseit másutt. Akkoriban zajlott a magyarok forradalma. Önkéntesként segítettem a magyar menekülteknek átkelni a Dunán. Ekkor jöttem rá, hogy nagyon is büszkének kell lennem a hazámra, amiért ott garantálják a szabadságot az embereknek. Amikor hazatértem és elkezdtem filmezni, azt hiszem magammal vittem ezt a leckét és beépítettem a munkásságomba.
-Legendás filmeket készített Paul Newmannel. A Butch Cassidy és a Sundance kölyköt, meg A nagy balhét. Tudta, hogy az édesanyja magyar volt?
-Tényleg? Nem tudtam. Szó volt róla, hogy évtizedek múltán újra összeállunk egy film erejéig, de ez nem valósult meg.
-Producerként segítette Az elnök emberei című film megvalósulását, ami a Watergate-botrányról szól.
-Már azelőtt szembeötlött nekem ez a sztori, hogy Bob Woodward és Carl Bernstein megírták a könyvüket róla. Akkoriban interjúkörúton jártam, A jelölt című filmet népszerűsítettem, melynek producere és főszereplője voltam egyben. A jelölt egy kis független film volt, mely kimondott valami nagyon fontosat arról, hogy Amerikában a kozmetika többet számít abban, kit választunk meg, mint a jelölt politikai nézetei. A külsőre szavazunk, nem a tartalomra. Ez egy nagyon sötét kijelentés, de fontosnak tartottam, hogy kimondjuk. És amikor újságírókkal beszélgettem, akik javarészt politikai riporterek voltak, ők már pletykálgattak a Watergate-betörésről. 1972-ben vagyunk. Elkezdtem kérdezősködni, hogy miről is van szó, de nem fordítottam nagy figyelmet az ügynek. Egészen addig, míg meg nem lett szellőztetve, hogy a betörők bizonyos szálakkal Kubához kötődnek. Erre ezek a politikai riporter némelyike azt mondta: "Ez nem igaz." "Ezt hogy értitek?", kérdeztem. De egyikük sem akart válaszolni. Na, ez már megragadta a figyelmem. "Akkor tehát többről szól ez a sztori és ti mégsem tudósítotok róla?!" Mire ők azt mondták: "Nem érted, hogyan működnek a dolgok Washingtonban. Nixon megnyeri az újraválasztást, George McGovern veszteni fog, ráadásul nagy veszteséget fog elszenvedni. Senki nem akar az ellenségévé válni Nixonnak. Senki nem akarja kinyitni a kést és meglengetni." Mire én: "Akkor hát féltek, és ezért nem végzitek el rendesen a munkátokat?" Mire ők: "Nem erről van szó. Senki sem figyel erre az ügyre. Mindkét párt elkövet ilyen simlis ügyeket. És nehéz kinyomozni, rengeteg időt és pénzt igényel ez a fajta oknyomozó újságírás." Nagyon lehangolt, amikor ezeket a válaszokat hallottam.
Azon a nyáron folyamatosan figyeltem a napilapokat, hogy lássam, mi igaz a szóbeszédből. Július végére, augusztus elejére már elkezdtek előjönni a kis újságcikkek, amelyen két név szerepelt szerzőként: Carl Bernstein és Bob Woodward. És az egész história elkezdett egyre nagyobbra duzzadni. Megörültem, hogy végre előállnak majd az igazsággal. De kiderült, hogy a cikkekben valótlan állítások is szerepeltek, amit Nixon igyekezett a maga javára felhasználni, megvádolta a The Washington Postot. Hogy részrehajló, hogy valótlanságokat állít, hogy hazafiatlan. Ez megint lehangolt engem. Ezek szerint nem jól tudták az újságírók, amit mondtak nekem. Kár.
Leforgattam egy filmet, ez volt az Ilyenek voltunk, és aztán olvastam egy cikket erről a két újságíróról. Az egyik zsidó, a másik tipikus WASP, vagyis fehér, jómódú, művelt, az egyik radikális liberális, a másik republikánus. Nem is kedvelték egymást. De kénytelenek voltak együtt dolgozni. Milyen jó kis karaktközpontú film lenne ebből, gondoltam. Egy fekete fehér film két ismeretlennel.
-Ekkor kereste meg Woodwardot.
-Felhívtam telefonon. Nem hívott vissza. Felhívtam Bernsteint. Ő sem hívott vissza. Kétszer-háromszor próbálkoztam még. Semmi reakció. Folytattam a film forgatását, aztán novemberben újra elgondolkodtam ezen az egész történeten. Újra felhívtam Woodwardot. Végre tudtam vele beszélni. Nagyon hűvösnek hangzott a telefonban. "Bob Redford vagyok." "Igen." "Beszélhetnénk?" "Most sok a dolgom. Nem igazán érek rá."
Nem ismertem fel, hogy valójában mindketten nagyon félnek, mert tudták, hogy megfigyelés alatt tartják őket. Ezért nem bíztak senkiben. Nem hitték, hogy tényleg én hívom őket. Attól tartottak, ez csak egy trükk. Úgyhogy azt mondtam: "Oké, viszlát." És elfelejtkeztem az egész ügyről. Februárban már A nagy balhét forgattam. Chicagóban. Ekkor került felszínre egy levél, amit a betörők egyike írt a bírónak. Ez mindent a feje tetejére állított. Újra felhívtam Woodwardot: "Figyeljen ide, tudom, hogy nem akar találkozni velem, de muszáj beszélnünk. Van egy ötletem." Azt felelte: "Találkozzon velem Washingtonban, egy privát helyen."
Az egész olyan volt, mint a filmbéli Mély Torokkal való találkozás. Washingtonba repültem, egy titkos helyen találkoztunk. Woodward bevallotta, hogy nem hitt benne, valóban én keresem. Végre elkezdtünk érdemileg diskurálni. Elmondtam, hogy szeretnék filmet készíteni a témáról. Akkor már elárulta, hogy dolgoznak egy újságcikken, amiről nem tudják, hova vezet, de lehet, hogy nagyot fog szólni, követnünk kell a szálakat.
Március elején megkerestek, és akkor már látható volt, hogy ez valóban nagyon nagy sztori lesz. Azt mondtam: "Akarok csinálni egy filmet két ismeretlen újságíróról, aki egy nyáron azt csinálta, amit senki más. Nem tudom, ezzel hol lyukadunk ki..." Amire ők is azt felelték: "Mi sem tudjuk." Erre én: "Szerintem a történelem majd elintézi. Engem az a történet érdekel, amit az emberek nem követnek." Erre beleegyeztek, hogy megkapom a filmadaptálás jogait. De nekik először egy könyvet kell írniuk erről az egészről. "Hat hétre elmegyünk, megírjuk a könyvet, úgyhogy egy kicsit várnod kell." Kilenc hónapot vártam. Ezalatt leforgattam A nagy Gatsbyt. (nevet)
-És közben gyűrűzött tovább a botrány Washingtonban.
-A jelenetek forgatása közben néztük a tévét, megkezdődtek a nyilvános meghallgatások, tanúvallomásokkal, beszédekkel. Ó, Istenem, ez egy gigantikus botránnyá duzzad! Láttam, hogy egy nagy világtörténelmi fordulópont bontakozik ki, aminek súlyos következményei lesznek. Arra gondoltam: "Jó ég, mibe csöppentem?"
Hamarosan Washingtonban időztem a két újságíróval, miközben még dolgoztak a leleplező cikkeiken. Megengedték, hogy utazzak velük és jegyzeteljek. A saját jegyzeteiket is a rendelkezésemre bocsátották. A forgatókönyvbe beleépítettünk egy csomó tényanyagot, amit ezekből a jegyzetekből szedtünk.
Miután megcsináltuk a filmet és a könyvet is megírták -mindez másfél évbe telt, 1975-ben forgattunk és '76-ban került moziforgalmazásba a film-, megkérdeztem tőlük: "Ki is ez a Mély Torok?" Bob Woodward azt mondta: "Nem mondhatom el." "Oké." (Az informátor személyét 2005. május 31-én azonosította be a Vanity Fair egy cikke: több mint harminc évnyi spekuláció után leleplezték, hogy Mély Torok Mark Felt. Ő volt az FBI igazgatóhelyettese 1972 május és 1973 júniusa között. - A szerk.) Érdekes, hogy a Mély Torok neve végre megjelent, de mit is szolgál ez? A lényeg nem ez volt.
-Hát mi?
-A film nem Nixont és a Watergate botrányt mutatta, hanem a két ismeretlen oknyomozó újságírót és azt hangsúlyozta, milyen fontos az ilyesfajta munka. Az én hozzájárulásom ehhez az volt, hogy egy olyan ponton vettem részt ebben, amikor az újságírás szakmailag a csúcson volt, mert megerősítette az alkotmány első kiegészítése által kínált szabadságjogokat.
-Ön környezetvédőként is sokat hallatott magáról.
-Ha idegesítenek bizonyos dolgok a közéletben, a világban, felszólalok. Leginkább a környezetvédelem izgat. Harminc éve vagyok aktivista e téren. De a színfalak mögött szeretek dolgozni, nem vagyok az, aki kilép a nyilvánosság elé és hangzatos kijelentéseket tesz.
-Készülhetne ma hasonló produkció, mint Az elnök emberei?
-A filmbiznisz óriási változott azóta. Ma már minden a marketingről szól, a fiatal célközönség kiszolgálásáról, a speciális digitális effektusokról. De én nem akarok olyan mozikban szerepelni. Nem lenne könnyű előállni egy hasonlóan leleplező politikai filmmel. (2017 szeptemberében mutatták be a Torontói Filmfesztiválon a Mark Felt: The Man Who Brought Down the White House című politikai thrillert. A címszerepet Liam Neeson játssza.) Ezért csinálom a Sundance Filmfesztivált, amely az alternatív hangokat és történeteket segíti.
Nagyon amerikai dolog, hogy az ember igyekszik, törekszik, nem adja fel, újra próbálkozik, hogy érvényesüljön, sikert arasson. Az elnök embereivel is ezt a szellemiséget akartam sugallni. És sok történetről kiderül, hogy csalás, ámítás, csúsztatás van benne. Ezért hát nagyon fontos, hogy megőrizzük a történetek diverzitását, sokszínűségét. Csakhogy a mai média sokkal inkább érdekelt a gyors, könnyű szórakoztatásban. A Sundance Intézetet és Filmfesztivált is azért alapítottam, hogy legyen egy olyan mechanizmus, ahol a fiatal művészek fejleszthetik a művészetüket és elmondhatják a történeteiket. A történetmesélés nagyon fontos része minden kultúrának.
A dokumentumfilmek nagyon sokat fejlődtek. Nagyon hiszek az erejükben. Nem hinném, hogy egy film megváltoztathatja a világot, de arra képes lehet, hogy felerősítheti a megkezdődött változásokat. Talán divatokat is generálhat. Érdekes volt látni, hogy Az elnök emberei után minden fiatal az újságírószakra akart jelentkezni, mert nagyon trendi lett ez a szakma. Mára már teljesen átalakult a média és az etikája is. Celeborientált az egész, felszínes.