Leonardo DiCapriótól Leonardo Da Vinciig
A 69 éves Agnieszka Holland Lengyelországban volt Krzysztof Kieslowski forgatókönyvírója, majd rendezőnő, aztán Franciaországban emigráns, Hollywoodban bérelt filmkészítő, aki Coppola és mások számára dolgozott. Leginkább a társadalmi, politikai, morális témákat feszegeti filmjeiben és érzékenyen ábrázol művészsorsokat. Legismertebb mozijai közé tartozik A titkok kertje, a Teljes napfogyatkozás, a Beethoven árnyékában és a Megölni egy papot.
-Egy filmrendező óriási stábot irányít, logisztikai, technikai és művészi kihívásokat old meg nap mint nap. Nem egy könnyű hivatás. Kevés nő űzi ezt a szakmát.
-A középiskolában festő akartam lenni. Elég jól festettem. A barátom is festő volt. Tehetséges. Amikor megmutattam neki a képeimet, azt mondta: "Nem is rossz egy nőtől." Persze megbántott ezzel a megjegyzéssel, de rá kellett jönnöm, hogy valahogy csak igaza van, mert bennem nem élt olyan szenvedély a festés iránt, mint benne.
Egyébként mindig utáltam, ha valaki azzal dicséri egy filmemet: "Olyan, mintha egy férfi rendezte volna." Pályám során meggyőződhettem róla, hogy a producerek sokkal toleránsabbak egy férfi rendezővel, mint egy női rendezővel.
-Harminchárom évesen, 1981-ben jött el hazájából Lengyelországból, amikor a Jaruzelski a 10 millió tagot számláló Szolidaritás mozgalom lázadásának leverésére kihirdette a rendkívüli hadiállapotot.
-A politikai helyzet miatt jöttem el. És nem térhettem vissza. Azért távoztam, mert nem tudtam beilleszkedni az akkori rendszerbe. Politikai emigránssá váltam. Amikor megtörtént a rendszerváltás, jó ideig gondolkodtam azon, visszatérjek-e. Halogattam a döntést. És egyre nehezebbé vált a visszatérés lehetősége, mert annyi idő telt el azóta, hogy utoljára a lengyel mozi része voltam.
-A Teljes napfogyatkozásban is olyan géniusz sorsát mutatja be, aki nem tud beilleszkedni a társadalomba. Arthur Rimbaudét, akibe a házas családapa és költőtárs, Paul Verlaine szerelmes. Rimbaud-t Leonardo DiCaprio alakította.
-Mindig azok az emberek érdekeltek, akik átlépik a határokat. Olyan területekre hatolnak be, amik másokat addig nem érdekeltek. De őket igen. Transzgresszív figurák. Akik akár készek belesétálni a tűzbe és megégetni magukat. A Teljes napfogyatkozást nem fogadták jól a kritikusok. Katasztrófa volt. Azt még meg tudtam mutatni, hogy Verlaine és Rimbaud között egy szeretlek-gyűlöllek kapcsolat van, de azt, hogy milyen a költészetük, és hogy az mennyire fontos része az életüknek, azt már szinte lehetetlenség kifejezni egy vizuális médiumban. Ráadásul angolul forgattunk a filmet, miközben a verseik franciául íródtak, s ez a különbség is sokakat zavart.
-Hol érzi otthon magát?
-Második hazám tulajdonképpen Prága, mert odajártam filmfőiskolára, a FAMU-ra, és beszélek csehül. Francia és lengyel útlevelem is van, meg amerikai zöld kártyám, hogy ott is dolgozhassak. Lányom Los Angeles-ben élt, nála is jól éreztem magam.
Lengyelorszában nem voltam egy művészi csoportosulás része. Nyilas vagyok. Tényleg egy magányos nyilas. De ez felruház egy másfajta perspektívával. Más szemszögből tudom látni a világot. Ezért persze árat is fizettem, művészi és magánéleti értelemben egyaránt, mert nem váltam részévé semmilyen művészi közösségnek, lobbicsoportnak.
Lengyelország a hazám és mindig az marad, mert ha ott valami nem jól megy, akkor még mindig elszomorodom, legalábbis olyan mértékben, ahogyan engem az amerikai politika fejleményei nem tud lehangolni. Mégsem tudom a világot lengyel szemszögből látni. Mert úgy érzem, hogy az egy redukció, leegyszerűsítés lenne. Nem mintha mindent felülről kellene látni, globálisan, de ha mindig egy ablakból bámulunk kifelé, akkor elszalasztjuk átlátni azt, hogy az emberi sors milyen összetett dolog. Az, hogy sok helyen éltem, elősegítette, hogy meg tudjam érteni az embereket, a különbségeiket és a hasonlóságaikat. Hogy törődni tudjak velük. Nekem nem fontos, hogy ki honnan jött, melyik társadalmi osztályból, mi a szexuális orientációja, a vallása - a lényeg másutt van.
-Hazájában kortárs, mai témákat vitt filmre, aztán külföldön a történelmi fimek mestereként híresült el. Miért?
-Jól emlékszem rá, hogy tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor az iskolában elhatároztam, hogy elfogadom a reinkarnáció gondolatát. Azt is eldöntöttem, hogy különböző történelmi korokban éltem már. Némelyikről egészen biztos voltam. Például bizonyos voltam abban, hogy éltem Julius Cézár idején, aztán az olasz reneszánsz idején is. Biztos voltam benne, hogy Leonardo Da Vinci egyik közeli barátja voltam. Talán még a szeretője is. Arról is meg voltam győződve, hogy éltem a 19. század viktoriánus korabeli Franciaországában. Tudtam, hogy ez így van. Oly sok minden volt egyértelmű számomra. Tudtam, hogyan kellett akkoriban kinéznem, öltözködnöm. Úgy érzem, a második világháború volt az utolsó inkarnációm a mostani előtt. A háború után születtem újra, 1948-ban. Tehát számomra a múlt valamiféle módon az életem része volt.
-Hogyan lehet elkerülni a csapdát, hogy egy ismeretlen történelmi kor vagy életszelet bemutatása ne váljon didaktikussá?
-Mindig igyekeztem a lehető legkortársabb módon elmesélni a történelmi témákat. Olyan módszerekkel és stílusban, ahogy annak idején Lengyelországban filmeztem. Egyik társas, szociális örömöm az, ha valamilyen mély tudást oszthatok meg másokkal.
Az emberek például sírtak a Beethoven árnyékában azon jelentein, amikor a 9. szimfóniát játsszák. Középosztálybeli emberek, akik valószínűleg nem nagyon járnak komolyzenei koncertekre. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatása lesz. Volt olyan ember, aki odajött hozzám a vetítés után, és megkérdezte, hogy milyen zenét játszottak a koncertjelenetben, mert szeretné megvenni CD-n. Pedig a 9. szimfóniát mindenki ismeri. Ő nem. Mégis valamiféle esztétikai élmény, valamilyen meghatódás, érzelmi felajzottság lett úrrá rajtuk. Három napig forgattuk a jelenetet, 600 kamerapozícióból vettük fel. Filmes szempontból pályám legnagyobb kihívása volt.
-Amerikában mennyire találta meg a számítását szakmailag?
-Több epizódot is rendeztem a Drót (2002-2008) című tévésorozatba az HBO-nak. Ezt a munkát nagyon élveztem, mert lehetőséget adott nekem arra, hogy megmártózzak az amerikai élet szennyében. Ez a széria nagyon kompromisszummentes volt és valóságos társadalompolitikai képét adta egy amerikai nagyvárosnak.
-Milyen élmény volt Ed Harris-szel és Diane Krugerrel Magyarországon forgatni a Beethoven árnyékábant?
-Szeretem a magyar filmművészetet. Sok barátom van az önök országában. Logikus volt, hogy ott forgassunk. De Budapesten nem egyszerű forgatni. A történet 1824-27 táján játszódik, de Budapestnek a legérdekesebb építészeti korszaka a 19. század vége. Párizsban és Bécsben könnyebb lett volna helyszíneket találni. De dolgoztunk Sopronban is és a színházban Kecskeméten.
Az volt a benyomásom, hogy a magyar nagyon hosszú és leíró nyelv, de talán ez nem így van. Mindenesetre amikor adtam egy-egy instrukciót, a tolmács mindig jó hosszan magyarázta el azt a statisztáknak. Ha azt mondtam, "menjenek ott jobbra," utána jött a "shabadishomesamnamhomne". (nevet) Vagyis mindig minden kommunikáció egy örökkévalóságig tartott.
Hétvégenként a bosnyák téri piacra jártam vásárolni. Például a maguk remek szalámiját.
-Beethoven ugye megsüketült élete utolsó éveiben, de tovább dolgozott.
-Én is azt hittem, hogy elvesztem a hallásom, ezért elmentem Varsóban a hallás- és beszédosztályra, ami egy nagy intézet, egy világhírű orvos alapította, aki nagy szaktekintély a témában. Megvizsgált, azt mondtam, hogy a hallásom rendben van. Azt is elmesélte, hogy ha Beethoven ma élne, sikeresen meg tudná operálni. De ha nem válna süketté, valószínűleg más lenne a zenéje is, amit élete végén komponált.
-A filmben Beethoven azt mondja, hogy az ő vallása a magány. Az öné mi?
-Nem is tudom. Az én vallásom a szabadság. Ami olyan vallás, amit nagyon nehéz gyakorolni.