Anne Hathaway a sikerről és a meleg szórakozóhelyekről
2001-ben debütált egy tipikus habkönnyű Disney-moziban, a Neveletlen hercegnőben, ami egycsapásra világsikert aratott, és megalapozta Anne Hathaway felhőtlen imázsát. Aztán teltek az évek és rátaláltak a drámaibb, mélyebb érzésvilágokat megpendítő alakítások. A Rachel esküvője címszerepével, majd A nyomorultak Oscar-díjat kiérdemlő főszerepével bebizonyította, hogy nem csupán egy dekoratív jelenség, hanem vérbeli tragika, és ráadásul elsőrangú énekes.
-Mennyire zavarta, hogy minden lépését figyeli a sajtó? És hogy sikeres hírességnek könyvelte el mindenki.
-Huszonhat évesen éreztem először, hogy végre igazán jól érzem magam a bőrömben. Azelőtt eléggé megkínzott léleknek éreztem magam. Túlságosan foglalkoztatott, hogy színésznő vagyok, mégsem érzem méltónak magam arra, hogy színésznőnek hívhassam magam. Mert nem nyújtottam olyan alakítást, amire büszke lehettem volna.
Utaztam, népszerűsítettem a filmjeimet, az emberek megdicsértek, de nem tudtam elfogadni a bókjaikat, mert nem éreztem, hogy megérdemeltek lettek volna a dicséretek. Legbelül azt éreztem, nem tettem le még semmi olyat az asztalra, amivel kivívhatnám ezt a fajta megbecsülést. Az egész akkor változott meg, amikor eljátszottam a Rachel esküvője címszerepét. Ekkor voltam először büszke egy alakításomra. És irtó keményen dolgoztam a szerepen. Több mint egy évig gyúrtam, hogy olyan legyen. Úgy érzem, életem két részre oszlik: a Rachel esküvője előtti és utáni korszakra. E film után úgy éreztem, végre egy kicsit lazíthatok, mert végre produkáltam valamit, amit számít. Ami minőségi.
-19 éves volt, amikor a világ megtanulta a nevét a Neveletlen hercegnő sikere nyomán. Hogyan kezelte a hirtelen jött sikert? Hogyan hatott ez a még kiforratlan, fiatal személyisége fejlődésére?
-Úgy éreztem magam, mint a világ legmázlisabb leányzója, amiért megkaptam a szerepet. De az a magasan motivált, ambiciózus viselkedés, ami ahhoz kell, hogy egy tinédzser be tudjon futni, nem segített nekem a magánéletemben és a társasági helyzetekben. Nehezemre esett, hogy hozzászokjak a média állandó figyelméhez. Huszonegy évesen egy kis szünetet tartottam. Hogy ne legyek mindig a figyelem középpontjában.
-Mennyire szakmai követelmény, hogy jelen kell lenni a filmvilág társasági életében?
-Évente talán egyszer elmegyek egy hamisítatlan hollywoodi partira.
-Nem szeret szórakozni, bulizni járni?
-Dehogynem. Az igazat megvallva a közeli barátaim többsége meleg, így rendszerint mindig meleg szórakozóhelyeken kötünk ki. Ott nyomják a legjobb zenéket és ott vannak a világ legjobb táncosai.
-Hogyan jellemezné magát?
-Van bennem egy szűrő, amivel visszafogom a megnyilvánulásaimat. Ezen nem fogok változtatni. Ezért is érdekes olyan karaktereket játszani, akikben nincs meg ez a belső fék, felvállalják önmagukat, azonosak önmagukkal és eszerint cselekednek. Úgy állnak hozzá másokhoz: ilyen vagyok, vagy kedvelsz, vagy nem, s ha nem, akkor az a te bajod. Slussz. Én sosem adtam meg magamnak azt a szabadságot, hogy így viselkedjek az életben. Illetve az utóbbi években kezdtem kipróbálni, hogy milyen ilyennek lenni olykor-olykor. Jó érzés.
-Ezek szerint kétszer is meggondolja, hogy kinek mit árul el önmagáról?
-Hát az élet már csak ilyen. De ennek több köze van ahhoz, hogy az ember amerikai, mint ahhoz, hogy celeb.
-Nem száll néha inába a bátorsága, amikor élő legendákkal kell dolgoznia?
-Meryl Streep a hivatása legmagasabb szintjét műveli. A legmagasabb sztenderdek szerint mérik a munkáját. És aki vele együtt játszik, ugyanezzel a mércével mérettetik meg. Ami elég rémisztő. Nekem az volt. Meryl Streep mindent véghezvitt, amit egyszer én is el szeretnék élni. Óriási inspirációt jelent ő nekem. Mint színész és mint ember.
-Az ördög Pradát visel forgatásán mennyire ismerkedtek össze?
-Nem lógtunk együtt, ha erre gondol. Azt hiszem ő karakterben maradt, márpedig a főszerkesztő figurája, akit alakított, meglehetősen zord, nem éppen közvetlen és mérhetetlenül maximalista, igényes. Nem fért ebbe bele, hogy ellazuljunk és a nap végén együtt lötyögjünk.
-Milyen nagy eszmélések voltak az életében?
-Nem akarok kulturálisan nárcisztikus lenni, de nálunk Amerikában, amikor az ember befejezi felsőfokú tanulmányait és kikerül a nagybetűs életbe, óriási idealizmus fűti. Az ember érzi, hogy felszedett egy csomó tudást az egyetemen, kilép a felnőttek világába, és akkor ez az idealizmus találkozik a valósággal.
Nagy leckéket kapsz, amikor ki kell lépned abból a burokból, amit a szülői ház és az iskola jelentettek. Rájössz, hogy a döntéseidnek következményei vannak. Sokszor 20-30 évvel később. Hogy milyen étrendet követsz ma, az kihat majd az egészségi állapotodra, amikor idősebb leszel. Minden ember felelőssége, hogy a lehető legtöbbet megtanuljon a világ dolgairól. S e tudásanyag birtokában hozzon átgondolt, felelős döntéseket. Igyekszem mindig úgy dönteni, hogy más emberek nézőpontjait is figyelembe veszem.
-Mennyire veszi komolyan a szerelmet az életében?
-Nagyon. De nem akarok az a típus lenni, aki évre, hónapra és napra pontosan meg tudja mondani, mióta jár a szerelmével.
-Milyen az ideális randi?
-Ha az időjárás megengedi, flipflop-papucsban ténferegni a városban, enni egy pizzát, aztán elmenni a moziba, ahol megnézünk egy filmet, amiről nem is gondoltuk, hogy milyen jó. Az a fajta randi, amikor minden a helyén van, klappol. És nem tudod megmondani, hogy miért sikerült olyan jól. Mert semmi különöset nem csináltok, mégis baromi jól érzitek magatokat. Az egész élménynek van egy sajátos hangulata.