Ügyvédből lett tévésztár Greg Poehler, és a szőkéket szereti
Greg Poehler ügyvéd, Stockholmban él, harmincas évei végén tévészereplésekre adta a fejét. Az eredmény a Welcome to Sweden című realista-abszurdista romcom-sitcom, ami időnként Aki Kaurismaki és Roy Andersson humorát súrolja. A nővére, Amy pedig eközben az amerikai nézők egyik kedvence sajátos humorával.
-Sokáig ügyvédként dolgozott. Hogyan jött az ötlet, hogy pályát vált?
-Tizenkét évig foglalkoztam jogi ügyekkel. Hét éve költöztem Svédországba, mert belezúgtam egy svéd lányba. Két éve egy haverom tanácsára belevágtam stand up comedy-s szereplésekbe. Szerintem ez egy nagyon személyes műfaj, már ha jól csinálják, ezért én is a saját emigráns élményanyagomból szőttem vicces beszólásokat. Három hónappal később egy színészhaverom azzal keresett meg, van-e tévés ötletem? Volt. Az első epizód egy az egyben az életemből lett átvéve. Leszállt a repülőm és egyből a barátnőm szüleinek a nyaralójába vittek, ahol találkoztam a negyven rokonával.
-Akik mind úgy néztek ki, mint ő...
-Igen. Azt hiszem nem állítok valótlanságot, ha azt mondom, hogy svédországi életem véget nem érő komédia.
-Celeb nővére is elolvasta a forgatókönyvet?
-Azért küldtem el neki, hogy megbizonyosodjak róla, jó gondolat volt-e ez az egész. Tetszett neki az irományom és úgy döntött, producerként jegyzi a szériát. Egy kis szerepet is elvállalt. Sikerült megkapnunk cameo-szerepekre olyan sztárokat, mint Gene Simmons, a Kiss együttesből vagy Will Ferrell, akinek a felesége svéd és évente kétszer el is látogat Svédországba. Egy ilyen alkalommal állt a kameránk elé.
-Amikor ír, számolja a poénokat a forgatókönyvben?
-Egyáltalán nem. Sőt. Amikor találkoztam a hivatásos svéd sitcom-írókkal, vagyis a szituációs komédiák szerzőivel, nagyon erőltették, hogy oldalanként legalább két poén legyen.
-Ez a ráta Amerikában biztos öt...
-... de én kifejezetten elleneztem ezt a megközelítési módot. Úgy éreztem, ahhoz, hogy valósághű legyen a sorozat, el kell rugaszkodni attól, hogy mindent viccelődéssel és slapstickkel, vagyis ügyetlen fizikai mozdulatokon alapuló helyzetkomikummal oldjunk meg. Így jobban tudnak a nézők azonosulni a főhősökkel és átérzik, milyen rossz, ha a szerelmespár nincs együtt.
-Apját a sorozatban Patrick Duffy játssza, a Dallas Bobbyja. Az a széria nálunk nagy szám volt.
-Svédországban is, mert a 80-as években kb két csatorna létezett, az egyik állandóan a Dallast nyomta. Amikor Stockholm utcáin lófráltam vele, a helyiek hihetetlen módon odavoltak érte. Nem láttam még olyan embert, aki ilyen lelkes reakciókat lett volna képes kiváltani belőlük. Patrick Duffy iszonyú jó fej és kedves. Törvényszerű hát, hogy mindig ilyen fickókat játszik. Nálunk viszont a karaktere egy két lábon járó sztereotípia: mindazoknak a dolgoknak a megtestesítője, ami rossz Amerikában. Ultrakonzervatív keresztény pasas az USA középnyugati régiójából, Ohióból, aki rajong a fegyverekért és Jézus Krisztusért. Igazi seggfej! Szerintem pont ezért vállalta el a szerepet. Tetszett neki a kihívás, hogy végre kiléphet a megszokott szerepköréből.
-Voltak korábban színészi ambíciói?
-Ritka, hogy valaki az élete közepén álljon át az előadóművészetre. Így hát én is azt hittem, hogy ezt a vonatot már lekéstem. Meg hát nem igazán éreztem, hogy nekem erre lenne szükségem. Nagyon jól elvoltam az ügyvédi munkával. De kiderült, hogy sosem késő.
Három gyerekem van, az első még New Yorkban született, a másik kettő már Svédországban. Rajtuk keresztül elég sok svéd gyerekkel kerülök kapcsolatba, így svédül javarészt csak velük beszélgetek, hiszen a felnőttek tudnak angolul. És elég arcpirító, amikor a kis hétévesek állandóan kifiguráznak, mert nyelvi hibákat vétek. Nem egy könnyű élet!
-Alázatra késztető élmény.
-Így is mondhatjuk. De a „cikis” még találóbb kifejezés. Emiatt szerintem mindig is küzdelem lesz számomra a svéd lét.
-Sokat változott emberileg, amióta Stockholmban él?
-Nagyon emocionális időszak volt ez a számomra és még mindig nem zárult le a folyamat. Mindenféle és fajta emigráns-sztori időnként elég magányos létnek érződik. De szeretek Svédországban élni. Amikor elköltözik az ember, bizonyos tekintetben feladja a régi identitását és kialakít egy újat az új életkörülményekhez. Ez lehet jó is, meg félelmetes is, attól függően, mennyire szeretetted a korábbi önmagadat. Nekem főleg akkor mutatkozik meg az új énem, amikor svédül beszélek. Akkor a humorom minden nyoma elveszik. Sokkal unalmasabb és csendesebb vagyok. Elég idióta.