Ezért nem emlékezünk a gyerekkorunkra
A csecsemők elméje valósággal falja az új információkat, de elméjükben nem hoznak létre világos emlékeket. Miért nem emlékezünk életünk első éveinek eseményeire? Mi a titka az emlékek elraktározódásának? A tudatalattink életünk minden percére emlékezik. Ám „tudatos”, nappali elménkkel csak életünk bizonyos pillanatait tudjuk felidézni. Megesik, hogy fontos eseményekről nincsenek tudatos emlékeink. Miért?
Nem emlékezünk első lépéseinkre, az első szavakra, amiket kimondtunk, az első ételre, amit az anyatej után megízleltünk, az első mondókára, amit a bölcsődében tanultunk.
Erre találta ki Sigmund Freud több mint száz éve a „csecsemő amnézia” kifejezést. Ez a memóriahiány nagy fejtörést okoz nemcsak a szülőknek, de a pszichológusoknak és idegtudományok szakértőinek egyaránt.
Aztán ott van az „álemlékek” jelensége is. A legelső tudatosan előhívott élményeinkre valóban emlékszünk-e, vagy csak mások elmondása alapján képzeljük el őket? És lehetséges lesz egy nap, hogy a „hiányzó” emlékeinket „visszakapjuk”? Miért csak a gyerekkor későbbi eseményeiről vannak emlékeink? Az újszülöttek agyában hatalmas munka folyik: minden másodpercben 700 új idegi kapcsolatot építenek ki. Szavakat tanulnak meg, következtetéseket vonnak le a látottakból. Az ilyen intenzív tanulást még a leginkább tudásvezérelt felnőtt is megirigyelné.
Orvosi szempontból
Neurológusok úgy tartják, hogy a felnőtt ember is folyamatosan veszít emlékezetéből, ha nem tesz erőfeszítést rá, hogy a memóriájából előhívjon dolgokat. Idővel egyszerűen elfeledi ezeket. Szakemberek szerint a csecsemőkori amnézia is e feledési folyamat természetes megnyilvánulása.
A legújabb kutatások azt mutatják, hogy a csecsemő már az anyaméhben felkészül az emlékezésre. Erre először Hermann Ebbinghaus jött rá a 19. században: kitalált halandzsa-szavakat és szótagokat. Több ezret. Megjegyezte őket, de aztán el is felejtette a többségét. Mint kiderült, az átlagos elme a megjegyzett dolgoknak közel felét elfelejti egy órán belül! Egy hónap múlva már csak az infóadag 2-3 %-ára emlékszünk.
Az 1980-as években végeztek kutatásokat arról, hogy a születésünk és 6. vagy 7. életévünk közötti időszakról sokkal kevesebb emlékünk van, mint gondolnánk.
Pszichológusok szerint a távoli emlékek felidézéséhez nagyban hozzásegít az anyanyelv elsajátítása és a beszédkészség kialakulása. Van olyan kutató, aki egyenesen úgy véli, addig nem tanulunk meg emlékeket formálni az elménkben, míg meg nem tanulunk beszélni, hiszen a nyelv ad struktúrát a gondolatainknak. Ez segíti elő az emlékek narratívába, történetbe való rendezését az agyban.
Más szakemberek viszont vitatják, hogy ennek bármiféle szerepe lenne az emlékezőképesség aktiválásához. Ők azzal érvelnek, nincs különbség a süketen született, valamint a teljes beszéd- és hallókészséggel rendelkező emberek emlékképzése között: mindannyian nagyjából ugyanannyi évesen kezdtek el emlékeket alkotni gyerekként.
Logikusan hangzik
Volt egy híres eset, amikor epilepsziás roham miatt egy férfi agyának egyik területe, a hippokampusz megsérült. Az eredmény: az incidens után nem tudott új eseményeket megjegyezni. Nem képződött elméjében új emlék. De akárcsak a csecsemők, új infókat azért ő is tudott tanulni. Ha pedig feladatvégzésre kérték, tudott fejlődni.
Ebből ered a teória: csecsemőként és kisgyerekként azért nem alkotunk emlékeket, mert az agyunkban még nem fejlődött ki az a terület, amely képes lenne erre. Magyarán nincs hozzá eszközünk.
Amikor megáll a fiatal agyban az új neuronok képződése, ekkor kezdünk hosszú távú emlékeket képezni az agyban.
Egyes pszichológusok azt hiszik, hogy az emlékek valahol mégis csak elraktározódnak, csak éppen nehéz hozzáférnünk és meglétüket nehéz empirikusan is bizonyítanunk. Erre utal az is, hogy hipnózisban a terapeuták képesek visszavinni a felnőtteket a gyerekkorba, sőt állítólag regressziós hipnózissal előző életekbe is. Tehát az élményeink nem szívódnak fel, emlékük nem tűnik el.
Forrás: BBC