Bud Spencer - emlékezzünk a nemrég elhunyt sztárra!
A múlt héten, június 27-én, 86 éves korában elhunyt Bud Spencer, valódi nevén Carlo Pedersoli, a 70-es, 80-as évek bunyós vígjátékainak nagy kedvence. Első fénykorában jóképű, pompás fizikumú sportoló, úszó, vízilabdázó, olimpikon volt, második fénykorában az elesettek nagy öklű védelmezője a mozivásznon, vagyis a "jóságos óriás", ahogy a nekrológokban méltatták. Fia közlése szerint fájdalmak nélkül hunyt el és az utolsó szava az volt: grazie, azaz köszönöm! Az alábbiakban a sztárral készült 2003-as interjút elevenítünk fel.
- Valahol azt olvastam, hogy Dél-Amerikában dolgozott az Amazonas őserdőben. Mikor is volt ez?
- Az ön kérdése arra emlékeztet, hogy tulajdonképpen elég későn kezdtem színészi pályafutásom. Már 37 éves voltam, amikor játszani kezdtem filmekben. Azelőtt sportoló voltam, ahogy azt bizonyára tudja. Két Olimpián is részt vettem, és sok európai bajnokságon. Ez teljesen más élet volt, mint amibe később belecsöppentem. Addig luxuskörülmények között éltem, Rómában az egyik legszebb helyen laktam, minden rendben volt, elegendő pénzzel rendelkeztem, luxusautókkal jártam, ami csak kell. Akkor már jártam Brazíliában és Argentínában, de még a külföldi útjaim is luxuskörülmények között zajlottak. Először Venezuelában ismertem meg úgy igazából magamat.
- Hogyan került az őserdőbe? Találta magát húzós helyzetekben, amikor az életéért kezdett küzdenie?
- Venezuelában teljesen más életet éltem, mint addig. Ott átlagember lehettem. Egy nagyvállalat alkalmazottjaként dolgoztam teherautósofőrként. Itt végre igazi munkát kellett végeznem. Amikor bejelentkeztem a melóra, a főnököm azt mondta: "Valamit el kell mondanom neked: az elődödet megölték a bennszülöttek. Na, eredj a dolgodra, sok szerencsét." Azt mondtam: "Engem nem ölnek meg, én erős vagyok." Mégis eleinte nagy sokkot okozott a hétköznapi élet nekem. Éjfélkor mindig bőgtem, mert annyira különbözött az új életem mindattól, amit addig megtapasztaltam. Ez a fordulat teljesen megváltoztatott. Összebarátkoztam a bennszülöttekkel és rengeteget tanultam tőlük. Nagyon megváltoztattak engem. Ekkor kezdtem kérdéseket feltenni magamnak: ki vagyok és ki voltam eddig? Kérdések, melyeket nem mindenki intéz önmagához élete során. Szerintem mindenkinek el kellene jutnia idáig az életében.
- Mégis hogyan jött az ötlet, hogy szakítson a híres sportoló életével?
- Az elgondolás még Oroszországban született meg bennem 1961-ben. Nagyon furcsa helyzetbe kerültem ott. Elvittek minket sportolókat oda, remek hotelszobákat kaptunk, de a valódi Moszkvát nem volt lehetőségünk megnézni. Semmit sem láttunk az orosz életből. Ezt felettébb furcsának találtam. És ez elgondolkodtatott. Valóban így szeretném leélni az életemet? Elzárva a valóságtól? Ezért mentem 27 évesen Venezuelába, egyszerű vállalati alkalmazottként.
- Terence Hillel nagyon vagány duót alkottak a filmekben. Az életben is jól kijöttek egymással?
- Nagy barátom Terence Hill. De ő sokkal fiatalabb, mint én. Kilenc évvel. 1967-ben kezdtünk együtt dolgozni, de akkor ő már régóta színészkedett. Tizenöt évesen kezdte és sokat forgatott Németországban. Ismertem a szerepeit, ő pedig tisztában volt az én sportoló múltammal. Ebből fejlődött ki a mi barátságunk. Tizenhat filmet készítettünk együtt, sosem gondoltuk, hogy ilyen hosszú lesz az együttműködésünk. Mi vagyunk az egyetlen filmes duó, aki nem veszett össze. Máig mély barátság fűz minket egymáshoz.
- Mi volt a filmjeik receptje?
- Azzal kezdtünk, amit spagettiwesternnek hívnak. Mi megújítottuk ezt a zsánert. Komikumot hoztunk bele. A filmjeinket westernkomédiáknak tekintettük. Az amerikaiak elkezdtek másolni minket. Mel Brooks elkészítette a Fényes nyergeket (1974), ami szintén westernkomédia. Ez volt az első eset a filmtörténetben, hogy az amerikaiak az olaszokat másolták. Ezt nagyon fontosnak tartom leszögezni.
- Hogyan lehet komikumot hozni a westernbe, ami alapvetően mindig a feszültségről és a kockázatról szól. A vadnyugatot bárkit bármikor lepuffanthatnak.
- A tradíció egészen Charlie Chaplinig, Buster Keatonig és a sok régi nevettetőig nyúlik vissza. Miért nevetnek az emberek? Nem azért, mert mondanak valamit, hanem azért, ahogyan viselkednek. A mi esetünkben is ugyanerről volt szó. A gesztusoktól, a nézésektől, a mimikától lettek viccesek a helyzetek. Alapvetően gesztuskomédiáról van szó. Mindenki szerette, amit látott. És nagy sikerek lettek a filmjeink. Mert Münchenben vagy Berlinben ugyanazon nevetnek az emberek, mint Olaszországban vagy másutt. A gesztusok univerzálisak.
- Miért szerették az emberek a filmjeiket?
- A titok nyitja az, hogy kevésbé legyünk okosak, mint a néző. Ezért mindenki tudja, hogy a következő pillanatban mit fogok cselekedni. És amikor tényleg azt teszem, ez jó érzést ad a nézőnek. Csak egyetlen filmünkben voltam kicsit okosabb, és az embereknek ez nem is jött be. Mert ott ültek a moziban, és azt mondták, most ezt meg ezt fogja csinálni, és nem azt csináltam. Nem tetszett nekik. Az egész történetmesélés nálunk a kiszámíthatóságról szólt.
- Ön mindig hangsúlyozta, hogy nem tartja magát színésznek.
- Nagy különbség van a színész és a típus között. Én típus vagyok. Nem jártam színiiskolába. Az, amit ki tudtam fejezni, elegendő volt a westernek számára. Mert hát hány szót kell elmondania egy cowboyszínésznek, hogy átmenjen a nézők fejébe az üzenet? Nem sokat. Ezzel mindig is tisztában voltam. Az én sikerem ezen a formulán nyugodott. Visszautasítottam fontos szerepeket. Sok rendező keresett meg nagyobb, komolyabb lehetőségekkel, mert hát híres voltam. Olyanokat mondtak, hogy nekem kéne eljátszani Gullivert, mert olyan magas vagyok, de nem voltam biztos benne, hogy képes lennék helytállni a szerepben.
Én a 103 filmemben mindig típus voltam. Kivéve a Dal a bordélyházból (2003) című filmet, melyben Ermanno Olmi rendezőnek sikerült kihozni belőlem első komoly színészi alakításomat. Egy nagyon emberi, szerethető karaktert játszom. Ez Ermanno Olmi érdeme. Megtanított rá, hogyan legyek igazi színész. 74 évesen. A publikum szereti a filmjeit, de én mindig egy típus voltam bennük.
- Hogyan írná le ezt a típust?
- Korábban két jelentős amerikai színész volt, aki többé-kevésbé hozzám hasonló figurát hozott a filmekben: Victor McLaglen és Wallace Beery. Erősek voltak, de volt bennük egyfajta könnyedség és mókásság. Csakhogy ők rosszindulatú figurákat játszottak. Mi nem. A filmjeink Hill és én a gyengék oldalán álltunk, megvédtük őket. Mi voltunk a jófiúk. Ezt nagyon fontos megérteni. Terence Hillt a nők imádták, ami rendben is van, hiszen nagyon természetes viselkedésű és szeretetreméltó volt, engem viszont egy kicsit a férfiak kedveltek jobban a filmekben, mert erős voltam és megvédtem mindenkit, aki rászorult. Vagyis végül a férfiak és a nők is megtalálták bennük, mint párosban azt, amit kedvelhetnek.
