Annette Bening: "Mindig is akartam gyerekeket"
Hollywood egyik legizgalmasabb színésznője. Szörnyű szipirtyókat éppolyan átéléssel alakít, mint tündéri nőket. 1991-ben a Bugsy című filmben habarodott bele Warren Beattybe - a mozivásznon és a való életben egyaránt. A többi történelem. A hírhedt sztár-nőcsábász lenyugvása Bening oldalán, boldog házasság és négy gyerek. A négyszeres Oscar-jelölt színésznő május végén ünnepli 58. születésnapját.
- Gyakran látható mellékszerepekben. Nem érezte úgy, hogy az Amerikai szépség után több főszerepet kellene kapnia?
- Őszintén szólva nem. Olyan boldog vagyok, hogy azokban a filmekben szerepelhettem, azokkal az emberekkel dolgozhattam és hihetetlen élményekben lehetett részem. Nagyon elfogult vagyok a filmek iránt, amikben játszottam, és nagyon hálás minden szerepért. Élmény volt Magyarországon forgatni a Csodálatos Júliát (2004), mert mint kreatív ember olyan élményt kaptam, amiből tanultam, és ami további fejlődésre serkentett.
- Amikor életre kelt egy szerepet, mennyire merít inspirációt valós személyekből, akikkel találkozott az élete során?
- Színészekre ilyenkor nem gondolok, nem próbálom mások színészi stílusát utánozni. Bár amikor a Svindlereket (1991) forgattam, Stephen Frears tanácsolta, hogy nézzem meg Gloria Graham filmjeit, aki egykor igazi sztár volt. Alaposan tanulmányoztam a játékát. Ez volt az egyetlen eset. Olyan emberek, akiket ismertem, és akik hétköznapi emberek, nem híresek, igenis eszembe jutnak a szerepeim megformálásakor, és ellesek tőlük dolgokat, amiket beleépítek egyes alakításaimba. Máskor viszont csupán a képzeletemre hagyatkozom.
- Nagy a rivalizálás a színésznők között?
- Sokan kérdeztek már erről, és sokadik alkalommal hallok pejoratív kérdéseket. Hollywood nem olyan rossz hely. Olyan emberekkel töltöm az életem nap mint nap, akik független filmeken dolgoznak. Olyan alkotásokon, amik mondani is akarnak valamit. Ezek az emberek keményen dolgoznak.
- Igaz az, hogy a filmipar a fiatal színésznőket részesíti előnyben?
- Sosem éreztem késztetést arra, hogy fiatalítsam magam, és leragadjak egy bizonyos életkorban. Az ilyesmit nem találom érdekesnek művészileg. A kamera a szépséget ünnepli. Ehhez nem férhet kétség. De hogy mit tartunk szépnek, az nagyon szubjektív.
- Gondolta volna, hogy ennyire ismert filmszínésznő lesz?
- A családi hátterem mindig stabilitást adott. Teljesen más volt, mint a showbiznisz miliő, amibe később bekerültem. A szüleim támogattak, amikor színészkedni kezdtem. Sosem mondták, hogy nem ezt kéne csinálom.
Amikor elindultam a pályán, színházban akartam dolgozni. Minden példaképem színpadi színész volt. Nagyon tetszett, hogy a színházban látjuk a színész fizikai valóját, halljuk a hangját, figyeljük az arcát. Az élő szereplésnek van egyfajta atletizmusa. És az igazán nagyszerű alakításoknál nagy érzelmek alkotnak egységet a nagy gondolatokkal. A drámairodalom pompás alapanyagokat biztosít ehhez. A nagy drámaírók remekeiben képességeid legjavát kell nyújtanod.
- Nehéz volt a váltás ebből az "atletikus" színpadiasságról a filmezésre?
- Első filmjeimben úgy éreztem magam, mint egy színpadi színész, aki megjátssza, hogy filmszínész. Nem értettem a filmezés lényegét, hogy az is elég, ha halkan beszélek, mert a mikrofon úgyis rögzíti. Ahhoz voltam szokva, hogy 2-3 órán át teljes erőbedobással játszom a színpadon. Ami már-már sportteljesítmény. Ehhez képest az apró kis jelentet-töredékek forgatása, egy-egy snittben, beállításban, fura élményt jelentett nekem. Az is szokatlan volt, hogy állandóan leállunk, és órák telnek el, mire beállítják a kamerát, a fényeket az újabb snitthez. A koncentrációm nagy ívű, egész estés szerepléseken edződött.
Ma már szeretek filmezni. Csak az számít, amikor elhangzik a rendező szájából: „Csendet. Tessék!” És elkezdjük forgatni a jelenetet. Ez a pillanat tele van örömmel és félelemmel. Az ember reméli, hogy valami pompás dolog jön ki belőle. Még az is megtörténhet, hogy valami újdonságra jövök rá önmagammal kapcsolatban.
- Mindig nagyon izgalmas alakításokat nyújt. Mi a titka?
- Egyszerűen megpróbálom őszintén ábrázolni a játékomban azt, hol tartok éppen az életemben. Színészként nyitottnak és szabadnak éreztem magam abban a szerepben. Mert hát nagyon nehéz őszintének mutatkozni a kamera előtt. Ahogy egyre több filmet forgatok, remélem, még inkább nyitottá tudom tenni magam a kamera előtt. Egyszer hallottam egy színésznőt, aki azt mondta: „A jó színjátszás az, amikor leveszünk egy maszkot. Nem az, amikor felteszünk még egyet.” Igaza volt.
- A nyilvánosság szemében Ön és Warren Beatty az álompár. Immár két és fél évtizede házasok, felneveltek négy gyereket.
- Büszke vagyok erre. De furcsa dolog olyasmire büszke lenni, ami alapjában véve ösztönös. Mindig is akartam gyerekeket. Amikor még nagyon kicsi voltam, már akkor sem volt kérdéses, hogy egy nap anya szeretnék lenni. Tizenévesen már babysitterkedtem San Diegóban.
- Nem tervezik a férjével, hogy újra együtt forgatnak?
- Szeretnék vele dolgozni. Ha találunk egy projektet, ami megfelelő, nem lenne akadálya. De csak azért elvállalni valamit, hogy együtt lehessünk a mozivásznon, az nem helyes. A sztori fontos elemének kell lennie, hogy van benne két karakter, ami színészileg ránk illik.
- Voltak filmek, amikben úgy csoportosították a jeleneteit a forgatási tervben, hogy minél kevesebbet kelljen távol lennie otthontól.
- Van benne valami csodás áldás, hogy az embernek otthon feladatai és felelősségei vannak. Vagyis olyan dolgok, amik túl vannak önmagamon. Például ezért nem dolgozhattam színházban, túl sok időt vette volna el a családi életemtől. Amikor a gyerekeink kicsik voltak, az egész nap körülöttük forgott, és minden az éjszakai lefektetés felé mutatott, melyiküket hogyan tudjuk elaltatni. Az otthoni élet nagy káosz volt, de gyönyörű káosz. Klassz egyéniségek lettek a gyermekeim. Szerencsés vagyok.
