Ha fejben rendben vannak a dolgok, akkor határ a csillagos ég -interjú Sinkó Andreával
"A tehetségben nem hiszek. Magamból indulok ki. Én sem voltam kimagaslóan tehetséges. De tudtam, hogy mit akarok, és azért a végsőkig küzdöttem, még ha néha sírtam is a fáradtságtól. Szüleim gyakran mondták, hogy abbahagyhatom, nem kell erőltetni. Ha fejben rendben vannak a dolgok, akkor határ a csillagos ég, főleg, ha szülők is támogatják a gyermeket elhatározásában."
Önnek pedagógus az édesanyja, ismert színész az édesapja, egykori nagybátyja (Sinkó László, Sinkovits Imre- a szerk.), hogyan került sportpályára?
Sporttagozatos iskolába jártam, ahol kötelező volt sportágat választani. Szüleim mesélték, hogy a kikapcsolt tévékészülékben néztem magamat, ahogy különböző mozdulatokat téve ugrálok az ágyon. Mindig is a nőies jellegű, esztétikai sportok vonzottak, illetve volt egy osztálytársam, aki szintén ezt csinálta. Magától értetődő volt, hogy a ritmikus sportgimnasztikát (RSG) választom. Elég későn kezdtem, 10 éves koromban. Akkor már matuzsálemnek számítottam a többiek között.
Ahhoz képest meg pláne szép eredményeket ért el, hiszen 1988 óta Ön az egyetlen magyar sportoló, aki ebben a sportágban olimpiai pontot szerzett.
Ennek talán az volt az oka, hogy későn kezdtem, tehát nem égtem ki. Gyerekben, serdülőben nem voltam olyan eredményes, csak az ifjúsági kategóriában értem el először komolyabb sikert.
Akkor azon szerencsések közé tartozik, akiknek volt gyermekkora.
Igen, abszolút. A Rákóczi Gimnáziumban adódott először az, hogy a mindennapi edzés csak a levelező tagozatot tette lehetővé. Darnyi Tamásékkal együtt a harmadik és a negyedik osztályt már magántanulóként fejeztük be.
Amikor kijutott az olimpiára 21 éves volt. Gyakorlatilag ez volt az egyetlen lehetősége a megmérettetésre. Elégedett a szöüli 6. helyezettel?
Igen, maximálisan. Engem az első tizenkettőbe vártak. Azt ugye tudni kell, hogy az első 4 hely már le volt osztva. Szovjet és bolgár versenyzők végzetek az élen, őket nem lehetett volna megelőzni, még akkor sem, ha rontottak. Ugye ez egy pontozásos sportág, hiába tökéletes a gyakorlat, ha a pontozóbírók másképp ítélnek. Gyakorlatilag tehát az 5. helytől indult a versengés, mert az előzőek un. bérlelt helyek voltak. Egy spanyol lány végzett előttem, így lettem hatodik.
De buzogányban 3. helyezést értem el, amivel én nagyon boldog voltam. Sőt, még ma is az vagyok. Ha jól belegondolunk, még most is azért dolgozunk, hogy olimpiai kvótánk legyen. Mert magyar versenyzőnek hosszú évek óta nehéz bekerülni. Tagja vagyok a szövetség elnökségének, tehát folyamatosan nyomon követem az eseményeket. És nem csak azért nehéz ez, mert a Szovjetúnió felbomlott, és a sok utódállam rengeteg jó képességű sportolót adott ennek a sportágnak.
Itt jön a sportdiplomácia.
Ez egy nagyon összetett kérdés. Nem csak a sportolókon múlik. Én abban látom a hibát, hogy a nyolvanas években felfutó ágban lévő sportágat senki nem fogta össze, így a kilencvenes évek közepétől szakmailag teljesen szétesett, igazi vezető nélkül maradt, illetve nem képviselte senki megfelelően a nemzetközi szintéren.
Hova lettek az egykori kiváló szakemberek, akikkel Ön is dolgozott?
Nekünk egy bolgár szövetségi kapitányunk volt aki sajnos 1989-ben meghalt. Láng Györgyné Ivánka utódját nem sikerült megtalálni, az edzőm, Kovács Györgyi pedig az olimpia után abbahagyta az edzősködést. Hiába voltak csapatsikerek még a későbbi években, egyéni babérokat már nem tudtunk szerezni. Nem volt egy erős kezű szakember, aki összefogta volna az RSG-t.
Ez az oka annak, hogy akkor kiszállt a ritmikus sportgimnasztikából?
Részben. Én akkor már 4 éve edzősködtem gyerekekkel. 1989-ben az egyik tanítványom kvalifilákta magát a világbajnokságra. Úgy éreztem, hogy sok idősebb edzőnek szúrta a szemét, hogy az én pályám ilyen fiatalon ilyen gyorsan ível felfelé. Végül az tette be a kaput, hogy 1991-ben az RSG világbajnokságon két tanítványom is olimpiai kvótát szerzett, de az akkori szakvezetés egyiket sem vitte ki Barcelonába, az 1992-es olimpiára. Ugyanis az olimpiai kvótát országnak szerzik a sportolók, nem névre szóló. Ez nekem nagyon rosszul esett.
Ezt követően az aerobikot választotta. Miért?
Schmidtné Makrai Katalin megalapította a Magyar Aerobik Szövetséget és megkeresett, hogy van itt egy új sportág, amely nagyon sikeres már Japánban és Amerikában, próbáljuk meg itthon népszerűsíteni. Mivel a korábbi területemen csalódtam, boldogan vettem az új lehetőséget. Döntésemet azóta sem bántam meg. Úgy érzem, hogy egy sikeres sportágat építettünk fel az elmúlt 20 év során.
Idővel mégis visszatalált az RSG-hez.
Igen, 4 évvel ezelőtt az akkori szakvezetés kért fel, hogy térjek vissza, mert úgy látják, hogy tudásommal továbbra is tudnám segíteni a szövetség munkáját.
Sosem akart kikacsintani a sport világából?
Mostanában merült fel bennem, hogy talán érdemes lenne valami mást is megtanulni. De a sportot sosem fogom elhagyni, mert nagyon szeretem, és ehhez értek a legjobban. Felépítettem egy sportegyesületet, az Óbudai WDSE-t ahol rengeteg gyerek és felnőtt sportolhat profi és amatőr szinten is. A sors meg majd alakítja a továbbiakat, vagy dob egy új lapot, vagy sem.
Ezek szerint a gyerekei is ezt a vonalat viszik tovább?
Igen. Ahhoz ragaszkodtam, hogy a gyerekek is sportoljanak. A lányom esetében szerettem volna, ha nem pontozásos sportágat választ. Emlékszem, szegény anyukám hogy izgult minden egyes alkalommal értem, illetve elviselte, hogy a gyerekét igazságtalanul lepontozták. De ez végül kijutott nekem is, mert először a szinkronúszást, majd a versenytáncot választotta a lányom, Vivien. Akasztották a hóhért. De én is ugyanolyan szülő voltam ebben az esetben, mint az összes többi. Némán ültem a lelátón és vártam az eredményhirdetéseket, elfogadtam az edzők véleményét. Soha egyetlen bíróhoz sem mentem oda, nem vitatkoztam, még akkor sem, ha láttam, hogy másképp ítéltek, mint ahogy a produkciónak járt volna.
Ma már Vivien gyerekeket tanít versenytáncolni, illetve másodéves egyetemista. Büszke vagyok rá, hogy ilyen fiatalon ilyen komoly és elköteleződött.
És a kisfia?
Márk 6 éves, most fogom őt egyesületbe beiratni. Eddig dzsúdózott, most úszni fog.
A versenyaerobik kiknek ajánlott? 
Ez egy nagyon komlex sport, nagyon komoly fizikai képességeket igényel. Ruganyosság, lazaság, állóképesség. De sokkal tágabb, tehát a célok sokkal könyebben elérhetőek. 20 évvel ezelőtt egy nagyon látványos, inkább divatos sport volt, csüngtek az emberek a lelátókon, alig lehetett bekerülni egy ilyen versenyre. Ma már az aerobic elment a torna irányába, nagyon gimnasztikus sportág lett.
Ugyanakkor nincs olyan gyerek, aki ne lenne erre megtanítható. Lehet bármilyen az alkata, a felépítése, csak kitartás kérdése, hogy meddig jut el a gyerek. Én még egyetlen egyet sem tanácsoltam el. (Tőlem csak magatartási problémák miatt kell bárkinek is elmennie.)
Akkor aki szorgalmas, bármit elér, akkor is, ha nem tehetséges?
Igen, de én csak a munkában hiszek. A tehetségben nem hiszek. Magamból indulok ki. Én sem voltam kimagaslóan tehetséges. De tudtam, hogy mit akarok, és azért a végsőkig küzdöttem, még ha néha sírtam is a fáradtságtól. Szüleim gyakran mondták, hogy abbahagyhatom, nem kell erőltetni.
De én tornázni akartam. Ennek köszönhetően jutottam ki az olimpiára. Ha fejben rendben vannak a dolgok, akkor határ a csillagos ég, főleg, ha szülők is támogatják a gyermeket elhatározásában.
Gyakorlatilag négy gyermeked van.
Igen, a férjem előző házasságából van egy 18 és egy 19 éves „fiam”. Egyik vizilabdázik, a másik focizik. A férjem is vizilabdázott, egyébként jogász. Márk, a kicsi élvezi, hogy a testvérei azon vitatkoznak, hogy ő vizilabdázó vagy focista legyen.
Tehát senki nem lesz színész a családban?
A gyerekek közül úgy tűnik, hogy senki. Öcsém, Máté sem ilyen beállítottságú, ő informatikus lett, külföldön dolgozik.
Az első férjével Ön is élt külföldön, az USA-ban, nem merült fel Önben, hogy kint maradjon?
Nem, egy percre sem. Nagyon anyás vagyok, a mai napig, természetes volt, hogy a válás után hazajövünk. Bár 10 évet töltöttem kint, folyamatosan ingáztunk. A lányom is ott született, így mindketten nagyon jól megtanultunk angolul. Ma már ő már a negyedik nyelvet tanulja, jó érzéke van hozzá, ezért is jár a Pázmány Péter Egyetem Nemzetközi Tanulmányok szakára. Még nem tudja pontosan, hogy mi akar lenni, de úgy gondolom, jó alapjai vannak.
Van valamiben hiányérzete?
Nem, nincsen. Nagyon kiegyensúlyozott családi életet élünk, imádom a gyerekeimet, a szüleimet, és a munkámat. Most teljes az életem.
