Három gyerek, munka és ultramaraton
A világon is egyedülálló futóversenyt rendeztek tavasszal Olaszországban. A 282 kilométeres távot korábban csak kerékpárosok teljesítették. Most 53 futó – köztük 3 magyar (Lubics Szilvia, Szőnyi Ferenc, Kulcsár András ) – állt rajthoz. Egyetlen nő ért a célba. Lubics Szilvia.
Lubics Szilvia az ország egyik legjobb futója?
Nem, közel sem. Nálam ez hobbi. Bőven lenne hova fejlődnöm, csak a lehetőségeim korlátozottak, hiszen elsősorban a családommal és a munkámmal foglalkozom. Fogorvos vagyok.
De van egy nemzetközi „A” minősítésem mind a 24 órás futásban, mind 100 kilométeren, s 6 és 12 órán is én tartom az országos csúcsot. Igazán a hosszabb távokon vagyok jó.
De rövid távokkal kezdte a futást?
Csak 30 évesen kezdtem, a második fiam születése után. Lefutottam 4 kilométert, aztán még azon a héten 14-et. Jólesett. Fel sem merült bennem, hogy ez mekkora táv. Nyilván van valami genetikai adottságom, amitől a hosszabb távok mennek jól. Az ultrafutást a harmadik fiam születése után, 2006-ban kezdtem.
De miért pont a futás?
Kisgyermekes anyukaként más lehetőség nem volt. Ezt bármikor tudom csinálni: reggel 4-kor, vagy éjszaka, amikor jólesik, és van rá fél órám. Úgy két éve jutottam el oda, hogy erősítő edzésekre is járok, mert már nagyobbak a gyerekeim.
Van edzője?
A kezdetekkor egyedül futottam. Később tapasztalattal rendelkező amatőr futók segítettek. 2009-től dolgoztam edzővel, aki a 100 kilométeres távra készített fel. Aztán komolyabb terveim lettek, akkor ajánlották Lőrincz Olivért, akinek sok tanítványa van. Azóta együtt dolgozunk. De igazán fontos versenyen még sosem látott futni Olivér.
Hogyhogy?
Túl azon, hogy edző, doppping ellenőrzéssel is foglalkozik, rengeteget utazik, illetve sok sportolót készít fel. Továbbá ő Budapesten van, én Nagykanizsa közelében, ritkán találkozunk.
Hogyan tud tanácsot adni, ha nem látja a futótechnikáját?
Erre utaltam az elején: sokkal több dologban lehetne fejlődnöm, de ez egyelőre nem kivitelezhető. Havonta egyszer beszélünk, és rendszeresen küldi az edzésterveket.
Akkor tényleg magának köszönheti az eredményeit...
Ez nincs így, mert bár a futás magányos sport, azért ott van mögöttem a családom, akikre mindig támaszkodhatok. A férjem rengeteget segít abban, hogy működjön a gépezet. Rá mindenben számíthatok. Ha futok, ő felel a családért, ott van velem a versenyeken, úgy érzem, mindent közösen csinálunk.
Ő is fut?
Igen. Nem ekkora távokat, de fut, rendszeresen. Ő is orvos, nagyjából felváltva rendelünk, így mindig van valaki otthon. Aki kívülről látja az életünket, csodálkozik, hogyan lehet ezt bírni, más 1 hét után kipurcanna. De én megszoktam, bírom, szeretem. Ez a természetes.
Nyilván vannak nehezebb napok, amikor én is kiakadok. De az esetek többségében inspirál a pörgés. És megtanultam, hogy a legkisebb dolgokat is sokra becsüljem. Gondolok itt arra, ha például valaki elém tesz egy csésze kávét, majd el is viszi. Ezt nagyon tudom értékelni. De ugyanilyen boldog pillanat, amikor a fiaimmal vagyok. Jól esik csak nézni őket, magamba szívni az erejüket, az életintenzitásukat, azt, hogy vannak.
Beszéljünk a Milánó-Sanremo közötti 282 kilométeres futóversenyről. Az 53 induló közül ön volt az egyik, akit meghívtak, s nem neveznie kellett.
Igen, s bár biztos voltam benne, hogy végigcsinálom, azért ez mégiscsak valami új dolog volt. Ilyen hosszú távon még sohasem futottam. De a lelkem mélyén tudtam, csak extrém esetben adom fel. Például ha eltörik a lábam, vagy ilyesmi.
A verseny előtti napon csúnyán elesett.
Igen, de volt egyéb nehezítő körülmény is. Például nem volt jó az útjelölés, ami kisebb távolságokon is zavaró. Nehéz feldolgozni, ha az ember a járókelőktől érdeklődik, hogyan lehet a városból kikavarodni, Sanremoba jutni. Ez idegölő volt, sokan ezért adták fel a versenyt. Más, ha erre előtte fel tudok készülni. Mást kaptunk, mint amit ígértek.
Nemzetközi verseny, és semmi profizmus?
Ez egy rangos kerékpárverseny útvonala, ezért sokkal profibb szervezésre számítottam. Talán az első rendezéséből adódott a sok gyerekbetegség. Nem voltak irányító emberek, terelő szalagok, felfestések, amire a versenyzők sem voltak felkészülve. Sok időt vett el a keveredés, az elvétett útvonal.
Volt a fejemben egy terv, elképzeltem, mennyi idő alatt futom le a távot, mégsem úgy alakult, elsősorban a körülmények miatt. De nem ragaszkodom görcsösen semmihez, egyszerűen csak meg akartam csinálni. Ez volt a lényeg. A vége felé kiderült, hogy nincs előttem nő, aztán a cél közelében azt is megtudtam, hogy már a mezőnyben is egyedül vagyok.
Mennyi volt a szintidő?
Egyes pontokon meghatározták a szintidőt, illetve azt, hogy a teljes távot 42 óra alatt kell lefutni. Én 35 órát terveztem. Végül már sokat gyalogoltam, így 40 lett belőle.
Hatalmas eufória volt a célba érkezés?
Egyáltalán nem. Arra gondoltam, hogy érjek már be, és kész. Nem tudtam örülni, túl akartam rajta lenni. Nem versenyként éltem meg, inkább csak feladatként. Mégsem volt hiábavaló. Sokat tanultam belőle önmagamról.
Mi okozta a kiégettséget, a fizikai fáradtság?
Az sem egyszerű, de nekem hiányzott , hogy versenyen érezhessem magam. Magányosan futottam 282 kilométert. Egyetlen szurkoló sem volt az úton. Senki nem tudta, hogy mit csinálunk. Szurkolók nélkül olyan volt, mint egy edzés, csak ismeretlen terepen.
Jövőre újra indul?
Most azt gondolom, hogy nem. Bár a Spartatlont sem az első alkalommal szerettem meg. De egyelőre nem tervezem, mert lelkileg közel sem adott annyi élményt, mint a korábbi versenyek.
A Spartatlon más?
Ott még éjszaka is bicikliztek mellettünk a helyiek. Minden kis faluban kint voltak az emberek, bíztattak, tapsoltak. Éreztem, hogy valami jó, felemelő dolgot csinálok. Az utolsó 40 kilométeren mindenki dudál, kiabál. Olaszországban hiányzott az ünnepélyesség, a támogatás. Beértünk a célba, ahol pár ember várt minket, átadták a díjakat, és mehettünk haza.
Mi a szép a hosszútávfutásban?
Az ultrafutás olyan, mint az élet, csak rövidebb idő alatt zajlanak le a dolgok. Vannak sikerek, és rossz periódusok, gödrök, ahonnan ki kell mászni. De ha meg tudod csinálni, az erőt ad a legközelebbi gödörhöz. Mert semmi nem tart örökké, sem a jó, sem a rossz. Ezt meg kell tapasztalni. Ezt az érzést szeretném újra és újra átélni.
A mozgás szeretete átragadt a gyerekekre is?
A nagyfiam fut, a kicsi úszik, a középső is mozog eleget. Közvetlenül nem erőltetem nekik a sportolást, fontosabbnak tartom a személyes példamutatást.
Előadásokat, motivációs trainingeket is tart.
Ha hívnak, szívesen elmegyek, beszélek arról, hogyan élek, gondolkodok. Hogy hogyan lehet elérni a céljainkat, leküzdeni a problémákat. Mert a sport elsősorban a kitartásról szól.
Ilyenkor a futásról beszélgetnek?
Nem, mindig van valamilyen más téma: például, hogy hogyan kezeljük az életünkben a változásokat. Erre én jó példa vagyok, hiszen a futás miatt az elmúlt 10 évben teljesen új irányt vett az életem. Szívesen mesélek például anyukáknak, akik még nem tudják, merre induljanak, hogyan osszák be jobban az idejüket a család mellett. Vallom, hogy sosem késő, legyen szó akár egy kismamáról vagy egy 70 éves nyugdíjasról. Ők az igazi példaképeim, akik naponta futnak, függetlenül a kortól. Mert nem a kor számít, hanem, az aktív, minőségi élet. Ez a legfontosabb mindannyiunk számára.