Váltani a negyedik X után?
Sok oka lehet annak, ha mindent újra kell kezdenünk az életünkben. Válás, haláleset, középkorúak válsága, a kirepült gyerekek után maradó üres fészek szindróma, gazdasági válság vagy akár egy svájci frank hitel.
A társadalmi elvárásoknak megfelelően egy negyvenes éveiben járó férfi már komoly egzisztenciával rendelkezik, jó állása, háza, lakása, autója van, és nem mellesleg többgyermekes apuka. Egy hasonló korban lévő nőnél már lényegesen kevesebb az elvárás: legyen családja, neveljen néhány gyereket, tartsa jó karban magát. Csakhogy az élet nem mindig van tisztában a társadalmi konvenciókkal, és gyakran egészen más útra terel bennünket, mint ami az addigi sorsunk volt.
Jövő helyett jelen
Andrea vezető beosztásban dolgozott, sok éve nevelte egyedül a gyerekeit. Új apukát nem akart, nem keresgélt, nem randizgatott. Ideje sem nagyon lett volna rá a rengeteg munka mellett, és igazán csak a sátoros ünnepeken hiányzott, hogy mellette legyen valaki.
„Az ötvenedik születésnapomon, amikor éppen hazafelé tartottam a barátnőkkel való szülinapi sütizésből, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy rendbe rakjam az életem. Félreálltam, és felhívta az éppen a barátaival horgászó kedvesem. Valami olyan elszántság szállt meg, hogy muszáj volt feltennem neki a kérdést: akar-e tőlem valamit, vagy újabb 25 évig csak a titkos barátnője lehetek. Bele se gondoltam, hogy esetleg bohócot csinálok magamból, egyszerűen muszáj volt megkérdeznem.”
Andrea kezét így kérte meg 25 év után a kedvese, majd eltűnt. Sírás, összeomlás követte az eseményeket, majd egy új élet kezdődött. „Férjhez mentem. Magamban még ma is sokszor hasonlítom a páromat hozzá. Olyankor arra gondolok, hogy a férjem mellettem van, számíthatok rá, és szeretem. Az a régi szerelem pedig majd elmúlik.”
Mire vár még?
„Andrea jól tette, hogy a sarkára állt. Jobb szembesülni egy esetleges negatív válasszal, míg éveken át áltatni magunkat” – mondja Pásztor László coach. Persze fontos megfejtenünk magunkban is, vajon miért ragaszkodunk ilyen sokáig egy férfihoz vagy nőhöz, egy ilyen szerephez. A ragaszkodás és a szerelem nem azonos, ahogy az is kérdéses, hogy egy hasonlóan hosszú másodhegedűs szerepet megelégelve miért hihetnénk abban, hogy hirtelen megváltozzon valamelyik fél negyedszázados hozzáállása. Ezek a kérdések lehetnek a kulcsok ahhoz, hogy ne ismétlődjön meg hasonló szituáció.
Ilyen a „jó” barát?
Zsuzsa a főiskola után televíziózni kezdett, rádiózott, újságoknak írt és fordított. A nők által irigyelt alakú, több nyelven beszélő lányt jó humora, munkabírása, tudása miatt a főnökök is kedvelték, a rossz nyelvek szerint főleg a férfiak. „Mindenki azt gondolta, hogy könnyen kapható kis nőcske vagyok, pedig csak szerettem volna megfelelni az elvárásoknak. Igyekeztem képezni magam, mindig csinosan kinézni. A főnökeim egyre többször vittek magukkal a megbeszéléseikre, akár külföldre is. Enyém volt a világ. Egészen addig, amíg terhes lettem a kisfiammal. Az addig se túl kedves kolléganők találgatni kezdtek, hogy ki az apa, s tökéletes összeesküvést szőttek ellenem. Hamarosan kirúgtak, és ezután bárhova mentem, mindenhol falakba ütköztem. Néhány évig magántanárként nyelvórákat adtam, meg a gyerektartásból éltünk. Aztán 45 évesen úgy döntöttem, nekem itthon nem terem babér, eladtam a lakásom, és az USA-ba költöztem.”
Zsuzsa a helyi magyarok gyerekeit tanítja, többek között magyarul. Esze ágába sincs hazajönni.
Pásztor László szerint mindennek van jó oldala, csak kétségbeesés helyett meg kell azt találni. „Csak az ostobák siránkoznak a sor csapásai miatt, a bölcsek a javukra fordítják azokat – tartja egy ősi kínai mondás. Zsuzsa példája mutatja, hogy életünk balszerencsés fordulataiból is új energiát nyerhetünk a változtatáshoz.”
Persze ehhez nem kell „messzire futni”. Valójában mindegy, hogy melyik országban, kontinensen élünk, mert aki sikeres, az mindenhol sikeres. Nincs olyan, hogy nem terem babér, hiszen a gondolatainkkal mi magunk teremtjük meg a világunkat, lehetőségeinket.
Néha nem sikerül…
„Negyvenhét éves voltam, amikor úgy döntöttem, nem érdekelnek a fenyegetések, nem érdekel, hogy öngyilkos akart lenni, nem érdekel semmi: elválok. A lányunkat kicsi korától szinte egyedül nevelgettem, mert amikor munka után hazajöttem az édesanyja szórakozni ment… Soha nem tartott engem sokra, vidéki gyerekként nem voltam elég jó a fővárosi orvos család szeme fényének. Úgyhogy amíg ő szórakozni járt, én az alvó gyerek mellett tanultam. Több diplomát szereztem, de otthon mégis kevés voltam.”
Tamás óriási küzdelem árán hagyta el a feleségét, mert az asszony öngyilkossági kísérlete után újra azzal fenyegetőzött, ráadásul a már felnőtt lányuk is a kábítószerekhez nyúlt a kialakult helyzet miatt. A férfi végül kilenc évig bírta a különválást, és hosszabb-rövidebb szerelmek után hazaköltözött. Most újra egy fedél alatt él közös lányuk édesanyjával, és mindketten elviselik a helyzetet. „Megöregedtem, nincs erőm próbálkozni. Ismerjük és elviseljük egymás nyűgjeit. Más már nem számít.”
Csakhogy, aki így dönt, az valójában sodródik az árral, viszi magával a szokás hatalma. A boldogságért, a boldogulásért tenni kell, nem pedig siránkozni, hogy nekem csak annyi jutott! A kor, de még az öregség sem lehet akadály ahhoz, hogy megéljük az álmainkat.
Pásztor László megértőbb, szerinte csak Tamás a megmondhatója, miért jó neki ez a helyzet. „Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül ment vissza ugyanoda. Vannak az életben időnként megmagyarázhatatlan dolgok. A szerelem, a kötődés valakihez is ilyen”.
…néha igen!
Edinának nem sok beleszólása volt a saját életének alakulásába. Legalábbis ő így tartja. „Az első saját döntésem az volt, hogy nem vagyok hajlandó úgy élni, ahogy a szüleim elvárják tőlem. Ezzel bizonyára sokan így vannak, csakhogy én ekkor már 42 éves voltam. Fogorvos szüleim engem is orvosnak szántak, de semmi érzékem a biológiához, viszont imádtam a matekot. Így lettem építész. Gyönyörű dolgokat készítettem, de egész életemben egy másik asztalról álmodoztam. Legszívesebben a nagymama süteményszagú nyári konyhájában lettem volna, a csillogó üvegek, lekvárok között.”
Edina soha nem lázadt, tette, amit elvártak tőle, egészen egy végzetes napig, amikor édesanyját autóbaleset érte, miközben éppen hozzá utazott Bécsbe. „Azt hittem, anyu halála miatt omlott össze körülöttem minden, aztán rájöttem, hogy vele együtt elvesztettem az irányítást is. Leutaztam a nagyszüleim körös-parti házába, és hetekig azon törtem a fejem, hogyan tovább, mert abban biztos voltam, hogy miden megváltozik. ”
Az asztalok lecserélődtek, a vonalzót lecserélte a fakanál, a ceruza pedig azt jegyzi fel, hova kell szállítani újabb lekvárcsodákat. „A legújabb célunk Litvánia. A környező országokban már sikerrel árulunk.”
Soha nincs tehát késő ahhoz, hogy merjük megélni az álmainkat! Higgyünk abban, hogy ezek adják a valóságos utat a boldogsághoz! Pásztor László arra is figyelmeztet: a hétköznapokban hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy nálunk jobban senki sem tudhatja, mi a legjobb nekünk. „Ilyenkor hajlamosak vagyunk azt jónak tartani, amit mások annak tartanak. Régi igazság: bízz önmagadban!”
