Letettem a cigit, 90 évig akarok élni!
A Pánik és a Csicska hazai és Cannes-i sikere után Till Attilát még mindig inkább a showműsorokból ismeri a hazai közönség, noha a Propagandához hasonló kulturális projektjeivel is kitűnik a magyar átlagból. Mégis téved, aki azt hiszi, kényszerpálya a celebvilágbeli kitérő. A háromgyerekes médiasztár minden szerepében remekül érzi magát.
Milyen újévi fogadalmai vannak?
Folyton egy csomó elhatározás forog a fejemben, mindig akarok valamit, úgyhogy a tipikus újévi fogadalmakra sem szilveszterkor kerítek sort. Például a cigarettáról is a nyár végén szoktam le. Kezdtem megijedni, féltem, nehogy beteg legyek. Voltak rákos megbetegedések a családunkban, és ez az én fejemben, összefügg a cigarettával. Nagy tett volt a részemről, mert korábban sokszor próbálkoztam, de nem ment.
Az nem is árt, ha az embernek van elképzelése magáról, de ehhez nem kell dátum. Én is rosszul érzem magam, ha nem jelölök ki utakat, nem haladok előre, nem teszek magamért. Szorongok, hogy lemaradok, megelőznek – ilyen alkat vagyok.
Azért izgul, hogy megelőzik, vagy hogy nem tudja eltartani a családját?
Minden egyszerre. Az egzisztenciális szorongás is folyamatos – lássuk be, az ország olyan állapotban van, annyira elszegényedett, hogy egy nagyon szűk réteget leszámítva mindenkinek van egzisztenciális szorongása. Ez eleve kelet-európai hagyomány, s mára sajnos nagyon erős magyar vonás lett.
Evezzünk vidámabb vizekre, a karácsony hogyan zajlik egy akkora családban, mint az Önöké? Három fiúnak – a legkisebb 5, a középső 12, a legnagyobb 15 éves – lehet még a Jézuskáról meg a Mikulásról meséket szőni?
A nagyok abszolút partnerek ebben, a klasszikus karácsonyi köret mindig megvolt nálunk, noha a gyerekeim már elég korán tudták, hogy ez a sok mese egyáltalán nem igaz. De nem izgatja őket, így is szerették ezt a játékot. Szerintem már a kicsi is tudja az igazságot, de hát miért ne tudná: akinek két bátyja van, az azt is tudja, hogy mi van a lányok szoknyája alatt. Ha például elbotlik, káromkodik, nincs mit tenni, ezt látja a testvéreitől. Nem tudom lenevelni arról, hogy kövesse a mintákat. Egyszer, nem várt fordulatként, egy idős vidéki néni oszlatta el ebben a kérdésben a kételyeimet, amikor elmondta, hogy a falujában mindenki miatta pironkodott, annyira csúnyán beszélt – ő is ezt „tanulta” a két bátyjától. Hát, ha egy tisztes, jól nevelt, rendes vidéki ember ilyen lehet, akkor mit várhatnék én a pesti srácaimtól?
A szabad szellemiséget erősíti bennünk az alternatív iskolájuk is?
Az AKG gimnázium, vagy a Batthyányi általános iskola ahova jártak, járnak, nem valami fura, elrugaszkodott intézmények. A Montessori-rendszer, amelyet utóbbiban az alsósoknál használnak, egyszerűen a személyiséget helyezi előtérbe a teljesítménnyel szemben. Az elvük az, hogy nem csupán egy módja, egy útja lehet a tanításnak. De én nem is támogatnám, hogy nagyon különleges iskolába járjanak, mert helyesnek tartom, hogy már most találkozzanak a való világgal.
A most kialakulóban lévő, sokak által vitatott oktatási rendszer sem zavarja?
Alapvetően nem hiszem azt, hogy egy kötöttebb rendszerrel a gyerekeket gúzsba lehet kötni. Látom, hogy a gyermekeim generációja milyen jegyeket hordoz. Ők soha az életben nem fognak úgy hittant, vagy erkölcstant tanulni, mint mondjuk az 1890-ben tanultak. Korszakok, generációk követik egymást, s ezeket a dolgokat nem lehet megerőszakolni. Ha az oktatásról vallott nézeteimet kellene megfogalmaznom, akkor talán azzal mondok el a legtöbbet, hogy számomra Vekerdy Tamás a legfontosabb ebben a kérdésben.
Akkor miért nem Waldorf iskolába járnak a gyerekei?
Nem, a Waldorf sosem tetszett. Olyanok nekem, mint a néptáncosok vagy a táncházasok. Túl erős karakterrel rendelkező közösség, ez nekem nem jön be. Nem szeretnék filctáskát hordani az övemen, állandóan közösen sütögetni, fúrni, faragni a gyerekeimmel. A természet közeliség bennem van, de nem így. Vekerdy nem csak ez, ő legfeljebb behozta ide a Waldorf pedagógiát, de amit általában gondol a gyerekekről, gyereknevelésről és iskoláról, az úgy tökéletes, ahogy van.
Az új oktatási rend merőben más, mint amiről Vekerdy beszél…
Mindig tiszteletben tartottam, hogy gondolhatunk többfélét. Az persze jó kérdés, hogy a „gondolhatunk többfélét” elve hogyan érvényesül egy olyan rendszerben, ahol kötelezően mindenkinek ugyanazt kell csinálnia. Ez nem jó, ezt nem szeretem. De úgy gondolom, úgyis a tanár a kulcs. Szoríthatják vasmarokkal a gyerek torkát, vagy lehet teljes lazaság, a körülményekre minden gyerek másként reagál. Az egyiknek ez, a másiknak az a jó. Ha a pedagógus jó, akkor észreveszi, hogy egy diák miben jó, minden rossz, milyen útravalót kell kapnia ahhoz, hogy érvényesüljön az életben.
A fiai is nagyon különböznek?
Hát hogyne! Nincs két egyforma gyerek, még talán az ikrek sem azok. A fogantatás pillanatában egymásnak ütközik két génállomány, mint valami óriási ősrobbanás. Úgy képzelem el, mintha egymásra csúszna két utca, házastól, mindenestől, s a végén minden ugyanaz, de mégsem az, két utcából lett egy! Aztán jön az élet, ahogyan az egyes emberek alkalmazkodnak a körülményekhez, és ez megint különbségeket generál.
Megvan a fiúk között az álmodozó művészlélek és a féktelen bohém is?
- Nem szeretem elemezni őket, mert félek, hogy megsértődnek. A kamaszkorral kezdünk belépni abba a korszakba, hogy bármit mondok, az nem jó. Nekik már nem vagyok fontos, ha róluk van szó. De ez a tipikus szülő-gyerek viszony ebben a korban.
Már ciki nekik apa?
- Nem. Óriási a szeretet, mégis természetes, hogy leválnak rólunk. És közben változnak. Ki tudja, hogy felnőttként mi marad meg a mostani jegyeikből, ezért sem érdemes elemezni őket.
Önmagát látja bennük?
Mindegyikben ott vagyok, de a feleségem is. Külső és belső tulajdonságokban egyaránt. De aminek igazán örülök, hogy jó társaságot jelentenek. Remek a humoruk, jól szórakozunk velük, mindent el mernek mondani, akár kritizálhatnak is minket. És látom rajtuk, hogy a gondolataik már nem eltanult elképzelések, hanem önálló vélemények. Rajongok értük!
Arról is van véleményük, amit az apjuk csinál?
Persze, lehet is véleményük. A tisztelet nálunk nem azt jelenti, hogy nem mondhatnak véleményt. Onnan kezdve, hogy hogyan néz ki a hajam, odáig, hogy milyen ciki dolgokat posztolok a Facebookon. Persze nincs igazuk, egyáltalán nem vagyok ciki, de minden gyereknek vannak ilyen korszakai. Amikor túlságosan kritikus a szüleivel. Mindegy, hogy mit csinál az ember, semmi nem jó, semmihez sem értünk. Nevetünk is a feleségemmel néha, hogy milyen jó, amikor komplett hülyének néznek minket a gyerekeink. Hát, mi is ezt tettük annak idején…
A felesége otthon van a gyerekekkel. Nem zavarja őt, hogy nem csinál „semmit”, noha ő is tévés volt?
Nem, a szakmai irigység soha nem merült fel. Ahol ilyen történik, ott valami nincs rendben. Néha gondolkodunk azon, hogy mit csinálna, ha dolgozna, csakhogy amit elvállalna, azt képtelenség három gyerek mellett csinálni. Inkább lemondunk arról a pénzről, amit keresne. De nem is tudja feláldozni az anyaságát, nem tudna tíz órákat dolgozni, márpedig a világban és Magyarországon ez a divat: látástól vakulásig melózunk. Nem bírná, hogy sosincs a gyerekeivel, hogy nem tud tenni értük, hogy a bébiszitter, meg a nagymama viszi őket mindenhova. Úgyhogy amíg megtehetjük, addig csak én dolgozom. De én sem örökké, valójában sok időt töltök velük.
Az ünnepi készülődés, az ajándékvásárlás is közös feladat?
Ezt inkább Kriszta intézi. Abból baj nem lehet, ha a lakás díszeit vagy az ajándékokat egy nő állítja össze. Ha én vennék valamit, nem biztos, hogy tetszene, bár beletrafálhatnék. De szívesen csinálja, imád díszíteni, főzni, sütni, szereti a családi ünnepeket.
Mindig ilyen volt? Családcentrikus tyúkanyó?
- Nem! Tyúkanyónak semmiképp nem mondanám, már csak azért sem, mert jó csaj! A tyúkanyó nekem olyan valaki, aki teljesen átment otthonkás anyukába, boldogan bemenekült ebbe az állapotba. Ő nem ilyen, nála mindennek a szeretet a mozgatórugója. Már amikor megismerkedtünk, akkor is ez volt a legvonzóbb benne, a szépsége mellett: a legbensőbb lényéből sugárzó szeretet.
Hogyan ismerkedtek meg?
A TV3-nál egy műsorom kazettáját kellett leadnom neki. Ő volt az adásszerkesztő. Annyira megtetszett, hogy elkezdtem udvarolni neki. Gyors menet volt, ripsz-ropsz történt minden. Egy hét múlva odaköltöztem hozzá, három hónap múlva összeházasodtunk, és 16 éve tart a szerelem.
A statisztikák szerint a 30 éves kor alatt köttetett házasságok nagyrészt tönkremennek, ha van gyerek, ha nincs.
Amikor összeházasodtunk, én 25 múltam, ő 30 volt, s 16 éve nem költöztem el tőle…
Pedig a szerelem elmúlik, nem?
Nem értem, hogy miért ragaszkodnak sokan ehhez a tételhez? Néha úgy érzem magam, mint egy mexikói sorozat szentimentális főhőse. De tényleg, miért múlna el a szerelem? Ha valami nem működik, akkor el kell válni, hülyeség együtt élni, ha a kapcsolat csak működtetve van. De ha működik, akkor van szerelem. Ha mindenáron meg akarjuk különböztetni a megismerkedés pillanatát egy későbbi szakasztól, akkor megtehetjük, de miért kellene ebből kiirtani a szerelmet? Ez degradáló, mintha azt mondanánk, hogy később már csak megszokás lehet. Ez nem igaz. Két ember azért él együtt, mert nem lennének meg egymás nélkül, mert jól érzik magukat együtt. Ez a szerelem. Valószínűleg azért rögzült a másik álláspont, mert sok ember marad a társával a gyerekek miatt, vagy, mert lusták elválni. Elkezdenek rohamosan öregedni, megcsúnyulnak, elvesztik a lendületüket, nem tudják elképzelni, hogyan lehetne új párjuk, és ekkor kijelentik, hogy a szerelem elmúlik! Hát, nem feltétlenül!
Olyan világban élünk, ahol rettentő fontos az önmegvalósítás, önmagunk kényeztetése. Úgy érezzük, 50 évesen is olyan élet jár nekünk – benne a szerelemmel –, mint a fiataloknak. Ezért is sok a válás. Főleg akkor, ha valakinek nincs olyan tevékenysége – munkája, művészete, sportja, hobbija – amelyben rengeteg energiát és szenvedélyt tud kiélni.
De a válás szerintem teljesen normális dolog. S vannak, akiknek kimondottan jó, ha egyedül lehetnek. Az ember csodálatos lény, gondoljunk csak bele, hogy az ősi, csoportos létből, a közös vadászatból és gyűjtögetésből, az egymásra utaltságból mára képessé váltunk arra, hogy egyedül, magányosan is érvényesüljünk. Az ember ma már egyedül is képes túlélni, nem feltétlenül igaz tehát, hogy rossz a magány.
A televízióból két Tillát ismertek meg a nézők: egyrészt a showmant, másrészt a kulturális-beszélgetős műsorok, például a Propaganda riporterét. Melyik a kedvesebb kabát?
Mindkettő. Egyszerre indult mindkét vonal: a Propaganda 2002 óta megy, akkor kezdtük készíteni, amikor a Big Brother műsorvezetőjeként bemutatkoztam. Úgy gondolom, akinek van rá lehetősége, vagy megteremti magának a lehetőséget, az nyugodtan jelen lehet két ennyire eltérő műfajban. Nekem szükségem van olyan műsorra is, ahol teremtőként, kreátorként vagyok jelen, a saját törvényeim szerint gondolkodhatok, nem valamilyen felsőbb sugallat vagy akár gazdasági, nézettségi szempont irányítja a kezem. Ez a Propaganda, vagy a filmezés.
De kedves kabát a showműsorok világa is. Nem szeretem, amikor azzal érvel valaki, hogy ezek sem kulturálisan, sem szellemileg nem elég pallérozottak. Nem kell mindent a szellemi oldalról közelíteni. Az embereknek nem csak szellemi táplálékra van szükségük. Futni vagy bringázni sem azért járunk – bár nekem sok gondolatom születik kerékpározás közben –, hogy megvilágosodjunk. A szórakozás ugyanolyan fontos: egy jó mozi, táncolni egy jót, sörözni a haverokkal. Nem lehet szétválasztani ezeket a dolgokat aszerint, hogy hol dolgozik a szellem és hol nem. Ha mégis megtesszük, akkor azt kell mondanom, nekem nagyon fontosak azok a dolgok is, ahol nem csak a szellem dolgozik. Tehát szó nincs arról – ahogyan azt sokan gondolják –, hogy a show műsorokat csak a pénzért, a Propagandát pedig szerelemből csinálom. Mindkettőben remekül érzem magam.
A pénz nem is motiválja? Nem lenne jó, ha nem a fióknak kellene írnia a forgatókönyveket?
Mindenki a fióknak írja a forgatókönyveit, ez a dolog természete. Mert nem is feltétlenül jó, amit írok. Sok film nem azért nem valósul meg, mert egy csúnya rendszer vagy közösség gazdaságilag elvágja a lehetőséget. Évek óta kacérkodom például egy személyemre épülő showműsorral, mégsem vágtam eddig bele. A tévétől sem kaptam elég támogatást, de ami fontosabb, az ötleten túl nem tudtam lelkesedni eléggé. Sosem fektettem bele annyi energiát, mint egy filmbe. Ezt még szeretném megugrani a jövőben. Ha tehát egy forgatókönyv elég erőt ad nekem, akkor az adja a fanatizmust, amitől az alkotó bekattan, és úgy megy át az akadályokon, mint a gyémántfúró. Ha ez nincs, akkor jön a tötyörgés, a bizonytalanság, nem lesz pénz – marad a fiók. Vagy meg kell próbálni egy másik rendszerben létezni. Most én is ezen fantáziálok: legalább kétévente leforgatni nagyon olcsó filmeket, akkor is ha bizonytalanok vagyunk, mert kell a mennyiség is.
Kisfilmeket?
Nem. Olcsó filmeket. Kisfilmet már nem szeretnék készíteni. A Csicskából is majdnem nagyfilm lett, de mert zavart, hogy sosem készítettem történetalapú kisfilmet, megcsináltam annak.
Van arra esélye, hogy állami pénzt szerezzen a nagyfilmjeihez?
Persze, az Andy Vajna nevével fémjelzett Magyar Filmalapnál most is pályázok, és az előkészületekre már kaptam támogatást. Jövőre forgatom a kerekesszékes nagyjátékfilmemet, amin egyébként már 4-5 éve dolgozom.
Mikor lazít?
Nagyon sosem érek rá lazítani. De, minden, amit csinálok, lazít is, és tényleg minden percre szükségem van. Állandóan rettegek, hogy elrontottam mindent, megöregedtem, nem értem el semmit. Kéne egy gép, hogy valahogy megint 26 éves legyek, ugyanezzel az aggyal és tudással, akkor talán lenne elég időm, hogy csináljak valamit. A cigiről is ezért mondtam le, mert 90 évig akarok élni! Szerintem a legtöbb alkotó ember hasonlóan zaklatott, szóval ez nem a kor, hanem az elvárásaim szüleménye.
A filmkészítéshez, a pályázati pénzek elnyeréséhez kell politizálnia?
Nem, de nem is szeretnék nyíltan politikával foglalkozni. Miért akarnék nézőt veszíteni a bal vagy a jobb oldalról? Ugyanakkor mégis minden politika, úgyhogy, ha konkrétan megkérdeznek valamiről, akkor hazudni sem szeretek. Ami a leginkább zavar a politikában az az, hogy hazug és zavaros. A morál teljes hiánya olyan szinten lehúzza az embert, amit én nem szeretek. Az igazi komoly ideológiák fontosak lennének, de nálunk nincsenek észérvek, nem lehetsz okos, nem lehet beszélgetni. Innentől kezdve nincs kedvem politizálni. Erre mondhatják, hogy nem tisztességes kimaradni a buliból, de nem bírom elviselni, hogy az emberek bármikor, bármilyen témában meghülyíthetők, mindig a hülyék vannak többen, s mindig vitatkozni kell, azon is, ami evidens. Egyszerűen már nem érdekel a dolog, ebben a közegben nem vagyok elememben. Ugyanakkor úgy gondolom, mindenkinek szíve joga, hogy közösségekhez tartozzon, pártokhoz csatlakozzon, ideológiákban higgyen. Fullasztó viszont, hogy Magyarországon ma minden a politikáról, a szegénységről szól. Ezért nehéz jó életet élni.
A képernyő nem hazudik, vannak elvárások a tévé részéről, hogy formába tartsa magát?
Ezzel sosem volt problémám. Szeretek enni, de ha felszedek 2-3 kilót, mindig megállok, mert tudom, hogy többet nehéz lenne leadni. A sport a mindennapjaim része, bringával járok, hetente háromszor futok is. Hogy az öregedéssel mit kezdek, azt még nem tudom. A ráncok nem zavarnak, elhízni biztosan n
em fogok, de a hajamra kényes vagyok. Ha ennél kevesebb lenne, biztosan csináltatnék egy hajbeültetést.
Még mindig nem derült ki, hogyan kapcsol ki? Egy pohár bor mellett magányosan elmélázni – ez nem hiányzik?
Ez megvan, bár nem bor, hanem egy tea, egy könyv vagy egy film mellett. Otthon. Arra nincs szükségem, hogy elvonuljak. Korán lettek gyerekeim, nem arra edzettem magam, hogy csend legyen körülöttem. Akkor is tudok írni, ha ott csivitelnek. Annyira össze vagyunk nőve, a feleségemmel is, hogy amikor távol vagyok tőlük, azonnal visszavágyom.
Mikor érezné úgy, hogy hátradőlhet, mert elérte azt, amire leginkább vágyott?
A televíziós munkákat tekintve már érezhetném így, a filmeket nézve még nem. Legalább 5-6 filmmel odébb kell lennünk, hogy lássam, meg tudom-e csinálni azt, amit szeretnék. A filmezést épp csak elkezdtem, akkor leszek nyugodt, ha csináltam néhány olyan mozit, amit jónak tartok. A Pánik jó alap, a Csicska remek második lépcső, de még jó néhány fokot meg kell másznom.
