A profi boksz a múlt, a család és az edzőség a jövő
A szív parancsát felülírták az észérvek. Erdei Zsolt akkor sem lép újra a szorítóba, ha minden eddiginél csábítóbb ajánlatot kap. A jövőt elsősorban a családja, kislánya, kisfia és új társa, Réka mellett képzeli el, a munka a sokadik a sorban. De az edzősködés, a Madárfészek Bokszakadémia legalább annyi felüdülést, és kihívást jelent számára, mint a csúcson lezárt profi pályafutása. És bár nem jó úszó, a Balatont újra és újra legyőzi.
A nyár egyik nagy bulija a Balaton-átúszás, amelynek Ön évek óta a hivatalos „arca”. De mégis, mit keres egy bokszoló a vízben?
A rendezvény szervezőjével, Szántó Lacival régóta jó barátok vagyunk, annak idején ő kért meg, hogy ússzak én is, emelve ezzel az esemény fényét. Pedig valójában nem is vagyok nagy úszó, az év 364 napján szinte egyáltalán nem úszom. Legfeljebb, ha vízparton nyaralunk, és a gyerek eldobta a labdát, érte megyek. Így aztán az átúszásra sem készülök, viszont óriási kihívásnak tekintem, és mint sportember szeretem ezeket az extrém teljesítményeket.
Hányszor teljesítette a távot?
Négyszer már biztos. Első alkalommal 1998-ban, amikor még nem voltam annyira ismert, hiszen a profi boksz pályám még nem kezdődött el. De amikor Laci hívott, és tudtam menni, akkor mindig ott voltam, és átúsztam a Balcsit.
Idén ott lesz?
Még nem tudom, hogy úszok-e, mert legutóbb, két éve, hihetetlenül rosszul esett. Nagyon szenvedtem a vízben, ami nyilván annak tudható be, hogy nem készültem fel, és erre idén sem biztos, hogy jut időm. Két éve a harmadik kilométernél már nem működött az egyik lábam és az egyik karom, fájt mindkét térdem. Egy karral, egy kézzel úszni annak, aki nem profi úszó, nagyon megterhelő. De a kihívás most is csalogat, úgyhogy ott leszek, ha sikerül kicsit rákészülnöm.
Mennyi idő alatt szokott átérni?
Körülbelül két és fél óra alatt evickélek át, pont úgy, ahogy a többség. De volt már olyan, hogy egy barátommal mentünk az átúszásra, aki addig az életében száz métert le nem úszott. Alig tettünk meg párszáz métert, már kapálózott, de visszafordulni mégsem akart, úgyhogy a végén oda-vissza úszkáltam körülötte, hogy tartsam benne a lelket. Aztán begörcsöltek a lábai, úgyhogy egy szakaszon a hátamon is vittem őt.
Az úszás a mindennapi edzéseinek sosem volt a része?
Nem, ez egészen más műfaj, mint a boksz.
Mi van a boksszal? Eltelt néhány hónap a hivatalos búcsúja óta. Mit gondol, lesz nagy visszatérése, ahogy azt néhány sporttársánál már láttuk?
Nem óhajtok többet élsportoló lenni. A sport nyilván megmarad a mindennapjaim részeként, hiszen edzéseket vezetek, s néha én is beállok, Bedák Zsoltival például gyakran edzek, erősítek együtt. De ennél többet most nem kívánok. Persze egyszer én is lehetek olyan elvetemült, mint a Kokó, aki maratonokat fut, és Iron Mant akar teljesíteni. De nemrég, amikor reggel hétre uszodába invitált, csak jót nevettem az ötleten. Azt kértem, hogy akkor hívjon legközelebb, ha egy finom steakre akar meghívni.
Pszichésen, lelkileg helyre tette magában azt, hogy vége a csillogásnak, a rivaldafénynek? Nem hiányzik?
Nem. És nem is gondolom, hogy lehet olyan ajánlat, vagy helyzet, amiért visszatérnék. Nem egészséges, amit néhány sporttársam tesz 40 felett. Az embernek le kell küzdenie az intelligenciájával a szívét. Még akkor is, ha a döntéseim többségét a szívem hozza, a profi bokszot az eszemre hallgatva fejeztem be.
Nem tagadom, időnként bennem is tombol a vágy, legutóbb, amikor Bedák Zsolt mérkőzésén edzőként álltam a sarokban, erős volt a késztetés, hogy én is belépjek a ringbe, s valakit összemorzsoljak.
De ezt le kell küzdeni. Ez vágyálom, amelynek ellent kell állni, leginkább az egészségem miatt. Az, hogy mindenem fáj, a vállaim, a térdeim, az izomzatom, a csontjaim meg úgy törnek, mint a ropi, ezek mind üzenetek. Évek óta kaptam a figyelmeztetéseket a sorstól, hogy abba kell hagynom. Az utolsó előtti mérkőzésemet törött bordával csináltam végig, és bár megnyertem, elvehették tőlem, amit nem szeretnék újra átélni. Azt hiszem, hogy az utolsó meccsemmel, egy Európa Bajnoki címmel és egy viszonylag jó, felszabadult boksszal, könnyedebben el tudtam búcsúzni a profi ökölvívástól. Most már az edzőségre tettem fel az életemet, illetve elsősorban a családra, és aztán az edzőségre.
A család mindenekelőtt?
Igen. A munka csak ezután következik, de mérföldekkel hátrébb. Ha az élet három legfontosabb dolgát kellene felsorolnom, akkor az a család, a család és a család. Az a legfontosabb, hogy őket boldogságban, szeretetben tudjam. A munka és minden más csak ezután jöhet.
Az edzői lét örömmel tölti el? Akár a nyugdíjas állása is lehet?
Hogyne, nagyon élvezem, felüdülést jelent. Nagy kihívás, mondhatni nehezebb feladat, mint a boksz. Látni, ahogy a kis védenceim fejlődnek, vagy, ahogy Bedák Zsolti edzésről edzésre egyre jobb, ez mind-mind folyamatos pozitív visszajelzés.
Az egyetlen baj, hogy maximalista vagyok, s másoktól is a maximumot várom. De soha nem kívánok senkitől olyat, amit én valaha ne tudtam volna megcsinálni. Nem a lehetetlent, hanem a maximumot kérem. Viszont rá kellett jönnöm, hogy Erdei Zsoltból is csak egy van. Nem várhatom el mindenkitől, hogy mindent úgy csináljon, úgy értsen, mint annak idején Kokó, vagy Balzsay, vagy Bedák vagy én.
Minden tanítvány egy külön egyéniség. Mindenkit másképp kell megszólítani, más taktikát és stratégiát kell bevetni. Ez teszi nehézzé az egészet. Mert nem feltétlenül az lesz az eredményes, aki az edzésen jó, hiszen a ringben sokan egészen másképp bokszolnak.
Látja már a védencek között az új Erdei Zsoltokat?
Sokan kérdezik ezt tőlem, de nehéz a válasz. Hazudjak, vagy a véleményemet mondjam?
Az igazságot.
Nem látom. Azért nem látom, mert ismerem az akkori önmagamat. Lehet, hogy valakiben ez a tehetség benne van, tévedjek, de a hazai mezőnyben egyelőre nem látom, hogy ki lesz ez.
Mi hiányzik?
Az alázat. És ez nem csak a gyerekek hibája. Változik a világ. A technika, a számítógépes kütyük megváltoztatják a gyerekeket, a személyiségüket. Egészen másfajta emberekké válnak, mint amilyenek mi voltunk.
Az alázat hiánya hatalmas pofont jelenthet a ringben?
Iszonyú nagy pofont. De nemcsak a ringben, hanem bárhol az életben. Aki nem elég alázatos, nem elég szorgalmas, aki nem tiszteli kellően az edzőjét, a sporttársait, aki lebecsüli az ellenfelét, az nagyot hibázik, óriási pofonokat kaphat, nagyot bukhat.
Ezt az alázatot nem látom a mai világban, s néha azt kívánom, hogy bárcsak kevesebbet ülnének a gyerekek a tévé, meg a számítógép előtt.
Szomorítja vagy dühíti ez a helyzet?
Elszomorít. Ugyanakkor nincs mit tenni, haladni kell a korral. Én sem tiltom meg a gyerekemnek, hogy használja az iPadomat vagy tévézzen. De vannak korlátok. Meghúzom a határt, ameddig elmehet. Napi húsz perc számítógépezés még belefér, hiszen ilyen világban élünk, nem árt, ha erre is fogékonyabb lesz.
A túlzásba vitt játékszenvedély viszont agresszívvá teszi a gyerekeket. Ülnek a monitor előtt, viszont az ott szerzett élményeik nem kiélt élmények, nem tudják kiadni a felgyülemlő agresszivitásukat. Aztán ugyanezek az energiák, ugyanez a feszültség törhet a felszínre egészen más helyzetekben, akár a villamoson, egy idegennel szemben. Mondjuk, mert az illető kicsit hangosabban nevet. S máris kezdődik a kakaskodás, netán egymásnak esnek, s kész a baj.
Szerencsére a kisfiam rákapott a focira, és rettentően élvezi. Nem különösebben tehetséges egyelőre, de nem is kell annak lennie. A lényeg az öröm, a lelkesedés, amivel csinálja. Állandóan a fociról beszél. Nincs nap, amikor nálam van, hogy ne rúgnánk a bőrt a kertben, legalább egy óra hosszat. Ha eleget mozog, és kifáradt, vagy én nem bírom tovább, mert úgy érzem, hogy lerágott rólam minden húst, akkor persze megengedem, hogy odaüljön a tévé elé. De a mértékletességet és a minőséget ilyenkor is szem előtt tartom.
Miért a foci? Nem akarja őt a nagy utóddá nevelni?
Dehogy, semmit nem akarok kinevelni belőle. Azt szeretném, ha boldog gyerek, boldog ember lenne. Ha majd sportolni akar, akkor támogatni fogom, de nem csak abban az esetben, ha a bokszot választja. A boksz, meg én sosem volt nálunk központi téma. Hiszen kicsi még, de azért egy ideje már tudja, hogy ki vagyok: a szomszéd gyerek közölte vele, hogy „apád világbajnok ám!”. Ő meg nézett, mint Jani a moziban, hogy az meg mi fán terem, de ma már tényleg tudja, hogy bokszoló vagyok, voltam, hogy edző vagyok. Tisztában van az eredményeimmel, és az iskolában is Kismadárnak becézik.
Ha netán a bokszot választaná, támogatná ebben? Ismerve azt, hogy mivel jár ez a sport, vagy a profi ökölvívás.
Mindenben támogatnám. Néha akarta is. Felhúztuk otthon a kesztyűt, és bokszoltunk kicsit, de csak játékosan, mert annyira kicsi még. Tíz éves kor előtt egyébként sem ajánlanám senkinek, hogy egy ilyen komoly küzdősportot elkezdjen.
Hogyan alakul az új élete? A válás, majd az új társ gyors megtalálása nem jelentett gondot a fiának?
Viktor egy hetet nálam van, egy hetet az édesanyjánál. De rugalmasak vagyunk ebben is, ha a programjaink miatt úgy alakul, többet van velem, vagy fordítva. Alkalmazkodott a helyzethez, noha kezdetben voltak nehéz időszakok, hiszen némileg más szabályok vannak nálam, mint az anyjánál. De a fiam rendkívül értelmes, okos, talán egy kissé opportunista is, úgyhogy mindkettőből kihozza magának a legjobbat.
Ügyes.
Igen, bár ez roppant veszélyes is. De nem mindig van az embernek más választása. Vannak dolgok, amiken nem tudunk változtatni. A maximalizmus sem mindenben jó, mert az örökös elégedetlenséghez vezet, és én nem szeretnék elégedetlenül élni. Jóllehet, néha küzdök ezzel.
Az elégedetlenség nem feltétlenül rossz. Akár előre is vihet.
Persze, de mégiscsak küzdelemmel jár. Többnyire elégedettnek kell lennünk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben.
Erdei Zsoltról azért mindenkinek a mosoly, a vidámság, az optimizmus ugrik be, és nem az elégedetlenség. Madár, akinek minden összejött, vagy nem?
Ez nevetséges.
Akkor a vidám srác, csak egy póz?
Nem póz, inkább azt mondanám, hogy természetes védekezés. És persze alapvetően tényleg optimista vagyok, csak az élet elég sok fát vágott már a hátamon. Ha két út áll előttem, akkor én valamiért mindig a nehezebben indulok el. Amivel nincs baj, mert edzettebb leszek, de néha nagyon fárasztó a macsétával vagdalni a liánokat a dzsungelben. Hála istennek, hogy van ilyen „macsétám”.
Mi van a barátokkal, akik a csúcson ott voltak Madár mellett a rivaldafényben? Ők lemorzsolódtak, nem segítenek?
Nem tűntek el egyelőre a barátok, hiszen még mindig a csúcson vagyok, közismert és népszerű maradtam. De egy-két éven belül ez elhal, visszasüllyed, és biztosan elmarad majd sok „barát” is. De ez így van rendjén. Ma már tudom, hogy sokan vannak, voltak, akik csak kihasználtak, mégis újra és újra szembesülök hasonló helyzetekkel. Ez a természetem, alapból bízom, bíztam mindenkiben. Sok tanulópénzt kellett fizetnem ahhoz, hogy ráébredjek, leginkább csak magunkra és a családunkra számíthatunk, s nem szabad másokban megbízni.
Mi a helyzet a szebbik nemmel? Volt olyan, hogy a sztárságára kaptak rá, s nem a személyiségére?
Sosem voltam kicsapongó típus, mindig tartós kapcsolatban éltem. Ha jött egy másik, akkor nem sumákoltam, hanem az addigi életemet le kellett zárni, félbe kellett szakítani. Ha nem így lett volna, akkor biztosan én is többet dorbézolok, tengek-lengek, és lettek volna egyéjszakás kalandjaim, de nem ilyen vagyok. Nekem mindig kellett egy társ, és mindig volt is társam, akiben megbíztam, akivel jól éreztem magam, aki testi-lelki társam lehetett. S most, negyvenévesen egy olyan párra leltem, akit féltve őrzök, és óvok mindentől. Ezt a párkapcsolat nem kockáztatnám semmiért!
Szokták mondani, hogy minden szerelemnek van valamilyen motorja. Ennek a féltve őrzött kapcsolatnak is van ilyen alapja?
Elsősorban a kölcsönös tisztelet. Aztán a szerelem. És talán a humor. Az enyém amolyan magyaros, kissé szarkasztikus, amit nem mindenki visel jól, az előző életemben volt is ebből problémám. Réka, a párom viszont azt mondja, hogy roppant humoros vagyok. Sőt! Szerinte romantikus is. Persze nem gyertyafényes vacsorákat szervezek, de szerinte a romantikám egy csomó apró dologban megnyilvánul.
Összegezve egyszerű a dolog: nagyon szeretjük, tiszteljük egymást, engedjük szabadon élni a másikat, s ettől felbonthatatlan a dolog. Nem kell attól tartanom, hogy csörög a telefonom, hogy már megint hol vagyok? Ez a halálom. Igenis, van külön életünk, aztán este otthon megbeszéljük a külön életünket. Időnként talán kevés időnk jut erre, és ezt meg is kaptam már szemrehányásként. „Ott a legjobb, legfinomabb étel a hűtődben, és mégsem nyúlhatsz hozzá, tudod milyen frusztráló ez?” – kérdezte a minap Réka, és rám gondolt, mint finom falat.
Ez bók, ami csak jól eshet.
Jól esik, ugyanakkor nyilván elégedetlen vagyok azzal, hogy néha tényleg kevés időt töltünk együtt. De az életben vannak helyzetek, amikor azt is nézni kell, hogy hogyan lesz a holnap.
A nyár épp az együttlétekre való. Terveznek néhány hét nyaralást?
Nem, a közös babánk, Gréti miatt ez most nem fér bele. Pedig terveztük, a fiamnak is megígértem, hogy elutazunk együtt Horvátországba. Most elmarad, de majd bepótoljuk.
Lesz harmadik gyerek is a kislány után?
Nincsenek terveink, de az biztos, hogy most szükségünk lesz egy kis fellélegzésre. Réka, úgy látom, anyáskodó típus, de nem az a fajta, aki elviseli, amit én, hogy lerágják róla a húst. Én ilyen vagyok, és egyáltalán nem biztos, hogy ez jó. Amikor mondtam neki, hogy egy kis hercegnőt nevelnék a lányunkból, finoman elküldött a fenébe. Szerinte egy kis parasztlányt nevelünk majd belőle, aki a porban játszik, aki felismeri a fákat, a madarakat, aki gyíkokkal meg tücskökkel mászkál föl-alá a kertben, és folyton fülig szutykos lesz. És teljesen igaza van. Én is így nőttem fel, a fiam is meg tudja különböztetni a paprikát- a paradicsompalántától, tudja melyik a fecske, melyik a gyurgyalag, melyik a galamb, vagy melyik a tölgy és melyik a nyárfa. Mindezt úgy, hogy nem is különösebben kellett tanítgatni őt, egyszerűen átadtam neki a tudást.
Akkor nem lesz hercegnő…
Réka azt mondja, hogy nem, én meg azt, hogy igen. Majd elválik. De azt tényleg nem akarom, hogy egész nap a tévé előtt üldögéljen és barbi babákat fésülgessen. Azt szeretném, hogy boldogan, és úgy nőjön fel, mint annak idején mi.
-o-
