Sean Penn: "Nem érdekel, ha korlátoltnak tartanak!"
Valószínűtlen párokat alkotott olyan sztárokkal, mint Madonna, Robin Wright Penn vagy néhány éve Scarlett Johansson és Charlize Theron. Előbbi kettő a felesége volt, utóbbi kettő a barátnője. A kritikusok mindig nagyra becsülték, mint rendezőt, színészként a szakma elhalmozta díjakkal.
Kétszeres Oscar-díjas, elnyerte a Golden Globe-ot, a Legjobb színész díját a Berlinalén és Cannes-ban.
-Hollywoodban megpróbált független művész maradni. Milyen árat kellett ezért fizetnie?
-Szerintem nagyobb árat fizet az ember azzal, ha nem vállalja el azokat a lehetőségeket, amikkel kifejezheti önmagát és az üzeneteit. Egy veszteség van: ha az ember nem hallatja a hangját, hanem inkább kiegyezik és prostituálja magát. Mindannyian tudjuk mi mindenféle okból korrumpálódunk és megyünk el a közhelyek felé. Szerintem állandó kihívást jelent, hogy olyan filmalapanyagokat találjunk, amik ennél jóval többet mondanak.
-Önt lázadóként tartják számon. Helytállónak tartja ezt a címkét?
-Nem definiálnám magam lázadóként, habár lehet, hogy illik rám ez a jelző. Bizonyosfajta elégedetlenségre mindig szükség van. Ezt meg kell őriznie magában az embernek és egyúttal dolgoznia is kell rajta. A társadalmi igazságtalanságok miatti dühöm a színészetemben fejezem ki. Úgy érzem, bűn lenne, ha tudatlan maradnék a világ helyzetét illetően - színészként és magánemberként egyaránt. Ha azt mondják rám, hogy korlátolt és szűk látókörű vagyok, nem érdekel! Különben sem akarom, hogy mindenki úgy gondolkozzon, mint én. Amerika az individualizmus otthona. Mindenki legyen önmaga. Hacsak nem vagyok anyailag a csőd szélén, addig igenis olyan filmeket akarok elvállalni, amik olyasmit mondanak, amiért érdemes hónapokig dolgozni. Utálom a kompromisszumokat.
-De a világban azért Ön mégis Hollywoodot képviseli.
-Nem tudom, hogy amit csinálok az mennyire válasz az amerikai kultúrára és magára a hollywoodi filmezésre. A hollywoodi filmek nagy hamburgerek. Minden művésznek olyasmit kell alkotnia, amit eddig még nem mondtak ki mások. A mozik persze sokszor másolják a korábbi formulákat. Szerintem amivel a filmeknek foglalkozniuk kellene az a világtörténelem.
-A filmtörténet mennyire izgatja?
-Nem vagyok nagy rajongója a régi filmeknek. Az amerikai mesterek többsége műfajfilmeket alkotott, és amikor én megnézem ezeket, annak ellenére, hogy tudom, nagyszerű filmekről van szó, nem érdekelnek. A '70-es években voltam tinédzser és annak a korszaknak az alkotásai inspiráltak.
-Ellátogatott Irakba, New Orleans-ba, Haitibe, hogy segítsen a helyieknek és hogy felhívja a világ figyelmét a problémákra.
-Emberek halnak meg minden nap a világ számos pontján, miközben mi békésen ülünk a fenekünkön Amerikában. Kötelességünk felszólalni a vérlázító igazságtalanságok ellen, és én azok egyike vagyok, akik hallatják a hangunkat. Számomra nincs különbség a filmkészítés és aközött, hogy más formában fejezem ki magam. Szerintem minden valamirevaló, hiteles művésznek hallatnia kell a hangját.
-Rendezőként öt játékfilmet alkotott eddig.
-Annyi rendezővel dolgoztam már, és sokuk olyan csapnivaló volt, hogy azt gondoltam, akkor már én is nyugodtan kipróbálhatom. Miért ne? Óriási megkönnyebbülést jelent, amikor rájön az ember, hogy ha már két gondolatot belerak egy filmbe, azzal előrébb van, mint a mezőny többsége.
Az első négy filmem készítése során rájöttem, hogy jobban szeretek rendezni, mert én balanszírozom az egészet, a kompromisszumokat is. Rendezni sokkal élvezetesebb meló, mintha elégedetlen vagyok a filmmel, amiben szerepelek. Amikor te vagy a rendező, mindenkinek hallgatnia kell rád.
-Milyen történetek vonzzák?
-Szeretem azokat a történeteket, amikben a jótevők bűnhődnek. Sosem tekintettem úgy a filmjeimre, mint egy új projektre. Mindig egy életmű részeként képzeltem el őket, amelyben az egyes daraboknak közük van egymáshoz. Az ártatlanság megrontása az egyik nagy témám, és hiszem, hogy ez nagyon fontos kérdés az életben is. Minden érzés, amit felnőttként érzünk, a düh, a frusztráció ebből adódik. Mindig azon vagyunk, hogy visszatérjünk az eredeti ártatlanságunkhoz. Ha művészként beszélünk erről, az segít újra megtalálni az elvesztett ártatlanságot.
Volt olyan rendezésem, amelyikre alig voltak kíváncsiak néhányan Amerikában, de nem mondanám, hogy ez túlságosan megviselt volna. A moziközönség ízlése Amerikában olyan, mint a választásokon. Pofára választják őket. Az ember ezt előbb-utóbb elfogadja. Engem gyakran sokkal többre tartanak a hazámon kívül. Mégis valamiféle perverz szeretetet érzek Amerika iránt.
-Milyen volt Woody Allennel dolgonia A világ második legjobb gitárosában, a '90-es években?
-Nagyon érdekes figura. Szerettem vele dolgozni. A színészet írott anyagon alapul, és Woody Allen remek író. A legjobb. Minden abban a filmben a leírt alapanyagból eredt.
-Milyen érzés részt venni az Oscar-gálán?
-Az egy tévéközvetítés, ahol statiszta vagy. Mosolyognod kell és tapsolni. Az emberek több figyelmet szentelnek annak, hogy ki milyen ruhát visel, mint a filmeknek.
-A 11'09''01 - Szeptember tizenegy című szkeccsfilmben a legmeghatóbb részt ön adta. Egy idős ember az elhunyt feleségét gyászolja és közben az ablakban látni, hogy egy nagy világkatasztrófa történik, a repülőgép belemegy a toronyba. Ezt az illető észre sem veszi.
-Azt éreztem küldetésemnek, hogy egy személyes hangvételű filmet készítsek, ami türközi az én szeptember 11-i eseményekre adott reakciómat. Ugyan hazafibbnak éreztem magam, mint Bush, az aznapi eseményekre nem egy amerikai szomorúságával válaszoltam, hanem egy ember szomorúságával. A veszteségérzettel tudtam azonosulni és az emberek élményeivel, amit aznap átéltek. A gyász, amit az ember egy családtagja elvesztése miatt érez, aki meghalt az ikertornyokban, az éppolyan érzés, mint amikor valaki ittas vezetés miatt veszíti el a fiát. Rövidfilmem az érzelmi hátterét taglalta a tragédiának.
-Jack Nicholsonnal régóta nagy cimborák. Milyen kolléga ő?
-A támogatás, amit a Lakers kosárlabda csapatnak ad, semmi ahhoz képest, amit a színészkollégáinak nyújt. Látni őt reggel hatkor, ahogy megérkezik a forgatásra, kiszáll a kocsiból, és azt mondja: "Helló, fiúk!", ez mindig csodás élmény.
-Miért költözött el a negyvenes éveiben Los Angeles-ből?
-Jó volt otthagyni a várost. Minden sarkon voltak szellemeim, régi pillanatok emlékei, amikről úgy éreztem, hogy az eső se mossa már el őket sosem. Nem volt egyetlen épülete Los Angelesnek, amibe ne sétáltam volna be éjszaka és ne jöttem volna ki nappal remegve. Amíg ott éltem, szingliként, elég sok ramazurit okoztam, mert az jobb volt, mint otthon ülni és unatkozni. Az járt a fejemben: "Remélem valaki betör ebbe a házba!" Akkor legalább történik valami. De amikor már családfő vagy, gyerekekkel, már teljesen másként gondolkozol, amikor otthon ülsz. Sokkal egyszerűbb látni, hogy mi az életed célja. Az, hogy gyerekei vannak az embernek, visszatéríti az embert az élet iránti éhségéhez. Mert látod bennük ezt. Minden napot úgy élnek meg, mint valami nagyszerű új dolgot.