2017. december 18. hétfő
Auguszta napja

Interjú a megrázó filmek híres rendezőjével

Talán a legmarkánsabb és legexportképesebb rendezőegyéniség az ausztrál mozi új generációjából, aki a meggyötört, megkínzott lelkületű hősök specialistájaként látszik bevonulni a filmtörténetbe. Jonathan Teplitzky rendezővel Toronto és San Sebastián filmfesztiváljain beszéltünk.

8886.jpgElső munkája, A szexnél is jobb (2000) című párkapcsolati vígjáték az egyéjszakás kaland románccá válásáról még nem árult el túlontúl nagy tálentumot, ahogy az Egyenesbe jövünk (2003) című krimivígjáték sem.
Több évnyi szünet után a Burning Man (2011) már nagyobb kaliberű munka, impresszív visszatérést jelentett a Torontói Filmfesztiválon. A háború démonjaiban (2013) nagy hatással keresztezte a sokzsebkendős hollywoodi melodráma műfaji kívánalmait -hangzatosság, szentimentalitás- a sallangmentes, precíz lélekábrázolással.

 

-Mi ragadta meg a második világháború hadifoglyaként megkínzott Eric Lomax (1919-2012) történetében, aki A háború démonjai főhőse?

-Jó ideje foglalkoztatott már a megbocsátás ideája. Az nem egyik napról a másikra történik, hanem egy folyamat eredménye, melynek során felfedezzük saját emberségünket. Számomra a megbocsátás képessége fémjelzi igazán azt, mit jelent embernek lenni.

-A film forgatása alatt még életben volt Lomax. Milyen kapcsolatban voltak vele? 

-Eric élete hátralévő részét azzal töltötte, hogy egyenesbe jöjjön és feldolgozza a traumáját. Amikor megkérdezte tőle az ember, hogy képes lett volna megölni egykori kínzóját, a tolmácsot, Nagase-t, amikor megtudta, hogy életben van Burmában, Eric rád nézett a szép kék szemeivel és minden hezitálás nélkül rávágta: „Ó, persze”. És aztán ékesszólóan tudott elmélkedni megbocsátásról. „Néha véget kell vetni a gyűlölködésnek”. Elmagyarázta, hogy a testi sebek gyakran nagyon hamar begyógyulnak, így a szörnyű élmények után szinte alig van „bizonyítéka” a megkínzott embernek arról, milyen kár érte. 

-Ma már sokkal többet tudunk a poszttraumás stressz-szindrómáról (angolul PTSD), mint Lomax szenvedéseinek idején. Másképp kell hát ma elmesélni a történetét?

-Három nappal azután, hogy visszatért a háborúból, újra bement a munkahelyére, a postára, ahol ugyanazt a dossziét tették elé, amin akkor dolgozott, mikor bevonult katonának. Az első oldalon, a jelenléti ívben az állt, hogy egy napot hiányzott a munkából. A világ nem vett tudomást arról, mi történt ezekkel a katonákkal. Bizarr módon a társadalom elvárta tőlük, hogy úgy térjenek vissza a civil életbe, mintha mi sem történt volna. Senki nem akart hallani arról, miken megy keresztül az az ember, aki a fronton harcol. Érzésem szerint azért, mert kulturális értelemben mindenkiben él egyfajta kollektív bűntudat. Hiába racionalizáljuk és indokoljuk meg a háborúskodást ilyen-olyan érvekkel, tudjuk, hogy az ölés helytelen cselekedet.

A poszttraumatikus stresszről beszélni kell, mert a közelmúltbéli hadjáratokból is ugyanilyen lelki sérülésekkel térnek haza a katonák. A dolgok nem változtak.

-A sztoriban a feleség, Patti szerepe is rendkívül hangsúlyos és tanulságos. 

-Találkoznak a vonaton, egymásba szeretnek. Egy rövid pillanatig meglátja ennek a férfinak a szép oldalát, de hamarosan kiderül, hogy a férfi életét tönkretették a fogolytábor borzalmai. Igyekszik visszaszerezni azt a csodás férfit, akit feleségül vett, hogy életük visszatérhessen a „normális” kerékvágásba, ahol a „normális” érzelmek nyernek teret, s az egyén újra nyitott lehet másokra, képessé válik kommunikálni és szeretni. Gyanítom, hogy ezt a fajta gyógyulást elérni képtelenség egyedül. Patti nélkül ez aligha sikerülhetett volna Eric-nek.

-Nem gondolja, hogy a második világháború jelentősége kezd megkopni, mert a fiatal generáció már egyre kevesebbet tud róla?

-Kezdünk idejutni. Ausztráliában nekünk az Anzac-nap a nagy megemlékezés, ami az év talán legnagyobb ünnepsége. De én valahogy sosem kötődtem ehhez. Nem hiszem, hogy az emberek igazán megértenék milyen áldozatokat hoztak az emberek a háborúban, s hogy hazatérve hogyan maradtak szótlanok. Úgy érzem, szükség lenne ennek a felismerésére, egyfajta humanistább megközelítésre, ahelyett, hogy kizárólag a heroizmust hangsúlyoznánk ezen az ünnepen.

-Ön szerint ebben a felejtésben vagy meg nem értésben felelős a mozi is?

-Kétségtelenül. De nem hiszem, hogy csak a mozit kellene hibáztatnunk mindezért. A filmeknek persze megvan a maguk bejáratott módszere a heroizálásra. A közönség és a narratíva is ezt követeli meg. Nem szeretem az olyan alkotásokat, ahol az üzenetet túlzottan belesulykolják a nézőbe. A sztorinak elsősorban drámai és érzelmi alapon kell működnie, nem a didaktika szintjén

-Hogyan sikerült megszerezni a női főszerepre Nicole Kidmant?
-Colin Firth egy hónap alatt igent mondott a felkérésünkre, ami elég gyors lefolyású dolognak számít. Ő javasolta Nicole-t, hiszen korábban sosem dolgozott vele, de mindig is szeretett volna. Nicole imádta a forgatókönyvet és ő is hamar elfogadta a szerepet. Patti mindig Eric viszonylatában van jelen, az Eric tetteire adott reakcióit látjuk. Úgy éreztem, Nicole ott tart az életében, hogy rengeteg mindent tud elmondani az arcán. Azon az arcon, aminek a jogán filmsztár. Csodálatos érzelmi paletta ez az arc.

-Úgy hírlik, az idős Eric Lomax is meglátogatta a forgatást. Mit szólt a két főszereplőhöz?

-Roppant emlékezetes nap volt. Eric és Patti már nagyon szoros barátságban voltak a két producerrel, akik tizenkét éven át dolgozott a projekten, az ebből eredő bizalom nagyon hasznos volt számomra. Amikor Eric háza közelében forgattunk Skóciában, éppen egy dombtetőn voltunk. A díszletépítők cipelték fel hozzánk a székén, mint egy riksán. Ugye ő nagy vonatrajongó, így rögtön fixírozni kezdte a dolly-sínt: „Milyen a nyomtávolsága?” Patti a monitoron nézte Nicole játékát, akinek azt az instrukciót adtam, gondoljon arra, mi mindenen ment keresztül Eric. Patti rögtön felmutatta a hüvelykujját nekem, bátorítóan. Érezte, hogy működik a jelenet.
Nagyon megható élmény volt eljutni a burmai vasútvonal helyére, látni az átjárók helyét, amiket hegyormokba ástak be a hadifoglyok, helyet adva a síneknek. Kézi munkával vájták ki ezeket a kőrétegekből az izzasztó hőségben, éhezve, fáradtan. Nekünk volt hotelünk és uszodánk, nekik nem. Hihetetlen, hogy túlélték.

-A történet megtörtént eseten alapul. Mennyire lehet vagy „illik” módosítani rajta? 

-A történet háború utáni, visszatekintő szakaszát önkényesen 1979-80 tájára tettük. Két okból. Egyrészt úgy éreztük, a 70-es évek még túl korai lett volna Eric fejlődési pályáján a megbocsátásra. Másrészt Skócia akkori külseje nem tűnik annyira „történelminek”, míg a 70-es évekkel túlságosan „kosztümös filmmé” váltunk volna. Így nem kellett túl sok pénzt ölnünk a látványvilág kialakításába.

-A vonatokat leszámítva. Az húzós költségtétel lehetett.

-A vonat elég fiatal, a 80-as évekből való. Glasgow-ból hozattuk, hajón szállítottuk az ausztráliai Perth-be, ahol a vasútállomás jelenetét forgattuk. A helyszínt olyan „vonatlesők” figyelték, mint amilyen Eric is volt egész életében. A harmadik forgatási napon Nicole-t és Colint 200 paparazzi követte, miközben a „vasútrajongók” száma elérte az ötezret! Elképesztő volt ezt látni. Sok számítógépes trükköt kellett bevetnünk, hogy kitöröljük őket a háttérből. Azt tartja a régi mondás, ne forgass filmet gyerekekkel és állatokkal. Hát a vonatokkal dolgozni is elég nehéz!

-Előző filmje, a Burning Man (2011) hőse egy megözvegyült harmincas férfi, aki egyedül maradt a fiával. Önéletrajzi ihletésű a történet?

-Igen, a saját élményeimből ered. Az élettársam 2001-ben meghalt. Azt tapasztaltam, hogy mihelyst elmúlik egy kis idő és valamelyest enyhül a nagy szomorúság, tulajdonképpen felszabadulsz.

-Vagyis önnek nem volt fia, mint a filmbéli férfinak?

-De van egy fiam. Mégis, így is félrehullik mindenféle családi kötelezettség. Nincsenek többé kötelezettségek, ami egyébként erősen rányomja a bélyegét a negyvenes éveikben járó emberek életére. Ehhez képest hirtelen órási változást éltem át. És közben felismertem, milyen törékeny az élet. Érdekelt, hogyan lehetne ezt ábrázolni filmen. Akkoriban egy séfről írogattam forgatókönyvet, de nem jutottam vele egyről a kettőre. Egy nap rájöttem, hogy össze kellene dolgozni a két ötletet. Hirtelen elkezdett íródni a forgatókönyv. Sokkal jobban éreztem, mit akarok kezdeni az anyaggal. Persze sok fiktív elemet vittem bele.

-Az ön fia is besétált a szobába szeretkezés közben?

-Háááát, egyszer vagy kétszer.

-A Burning Man és A háború démonjai is meggyötört, kínlódó férfiról szól. Ön is ilyen lelkületű lenne?

-Nem hinném. De tény, hogy szeretem a mozinak azt a képességét, hogy felfokozott módon mutat meg extrém helyzeteket és a karakterek erős érzelmeit. Ahogyan a két említett film főhőse viselkedik, az a szememben nem más, mint az életkörülményeikre adott teljesen természetes emberi reakciók.

-A Burning Mant nagyon mozgalmas kameramunka jellemzi. Roppant bravúrosan használja benne a filmnyelvi eszközöket. Ez tudatos törekvés vagy ösztönösen jön?
-Számomra a szerkezet volt a legfontosabb. Kedvelem a töredezett narratívákat. Nagy kihívás úgy összehozni egy ilyen filmet, hogy működjön érzelmileg és közben mozgalmas is legyen. A 21 gramm (2003), a Bábel (2006), a Mint a kámfor (1998) mind inspirálóan hatottak rám. Ezek a filmek úgyszólván jobban „megrángatják” a nézőt. Semmiképpen sem akartam szentimentalista lenni és tobzódni a gyászban. Scott Hicks az Anyátlanokban (2009) például konvencionális módon fogta meg a témát. Én egy sokkal zsigeribb módon ható drámát akartam létrehozni, ami direktebben közvetíti azt, mi megy végbe a főhős fejében.

A társam halálát követő évben az a káoszérzet és az a lendület, amit tapasztaltam jól kifejeződött a főszereplő autóbalesetében: ül a kocsiban, ami pörög körbe-körbe, irányíthatatlanul. Találó vizuális metafora, de több is annál. Anélkül, hogy felismerné, a férfi ugyanilyen slamasztikában van az életében: sodródik egy helyzetben, ami felett nincs kontrollja és klausztrofób érzés lesz úrrá rajta. Ezt a lelkiállapotot a legjobban dinamikus kamerakezeléssel lehet közvetíteni a néző felé.

-Mi lesz a következő filmje?

-Nemrég kezdtem el dolgozni egy projekten, ami a drónrakétákról szól. Beszéltem emberekkel, akik ezekben a számítógépjátékszerű katonai programokban dolgoznak, és kiderült, hogy ugyanazoktól a stressz-szindrómáktól szenvednek, mint akik valódi, harctéri bevetésre mentek.

-Mivel magyarázza ezt?

-Végtére is embereket ölnek! Ez persze spekuláció a részemről, de szerintem az emberi természettel alapvetően ellentétes az ölés, az emberélet kioltása. És ők ezt az alaptételt szegik meg. Mindegy milyen távoli és távirányított módon történik az emberirtás, ugyanazok a pszichés utóhatások érvényesülnek, mint azoknál, akik szemből-szembe támadtak és öltek meg embert. (Időközben a Gattaca rendezője, Andrew Niccol állt elő egy drónos mozival: a Good Killt a 2014-es Torontói Filmfesztiválon mutatták be, főszereplője Ethan Hawke -A szerző)

-Biztosan Hollywood is felfigyelt önre. Bombázzák már sztorikkal?
-Igen, vasúti drámákkal és világháborús történetekkel.

 

(fotók: Getty Images, Alchetron)