A 80 éves Vanessa Redgrave az életéről mesél
Hatalmas életművel és izgalmas magánélettel büszkélkedhet Vanessa Redgrave. Januárban múlt 80 éves. Több mint 130 tévé- és filmszerep, egy Oscar-díj és további öt jelölés mutatja útját, nem beszélve a számos egyéb szakmai elismerésről. Filmről és színészetről mesélt nekünk.
Patinás brit színészdinasztiába született, játszott színpadon a világ minden táján, botrányokba keveredett politikai nézetei miatt, három szenvedélyes szerelmet élt át: a brit free cinema legendás rendezőjével, Tony Richardsonnal, az olasz mozi héroszával Franco Neróval és a a 007-es ügynök rövid idejű megformálójával, Timothy Daltonnal. Három gyermeknek adott életet. Lányai, Natasha és Joely saját erejükből lettek elismert színésznők, fia, Carlo pedig a filmrendezést választotta.
-Mennyire rendezőfüggő a színész munkája?
-A színész legnagyobb célja az őszinteség, ehhez mindig szükségem van a rendező segítségére. Ő juttat el abba az állapotba, ahol őszinte alakítást tudok nyújtani. A sztori, a forgatókönyv szolgáltatja az inspirációt, sok függ tehát ettől, de csak félig tudom elvégezni a munkám, ha a rendező nem irányít. Emlékszem, amikor Michelangelo Antonioni azt mondta valakinek: "Én majd lefilmezem, te meg játszol, ilyen egyszerű." De semmi sem ilyen egyszerű.
-Gyermekei is művészek lettek. Érezte, hogy generációs szakadék lenne önök között?
-Éppen az a szép az életkorkülönbségekben, hogy a fiatalabb generáció tanítja az idősebbeket, amennyiben az idősek hajlandók odafigyelni és hallgatni a fiatalabbakra. Az idősebbeknek is rengeteg tudásuk és tapasztalatuk van, amivel segíthetnek a fiataloknak.
-Szokta érezni, hogy a figura, amit játszik sokban hasonlít önre?
-Ó, erre nem tudok válaszolni. Képtelen vagyok pontos határvonalat húzni a személyiségem, az általam megformált karakter, valamint a rendező vagy az író által sugallt gondolatok között.
-Világéletében politikailag elkötelezett közéleti figura volt. Hogyan érez ma a világ állása felől?
-Ma is elszörnyedek azon, hogy az emberek mi mindent képesek a szent háborúik jegyében művelni egymással. Mindazonáltal tisztában vagyok vele, hogy én sem vagyok különb másoknál, én is képes lennék förtelmes dolgokat cselekedni, tehát el kell gondolkodnom azon, engem vajon mi fékez meg, hogy elkövessem ezeket, őket pedig miért nem állítja meg valami belső fék? Mi visz rá minket embereket, hogy azt az embert, aki éveken át a barátunk volt, egy nap ellenségnek tekintsük? Akit akár meg is ölhetünk.
Mi ez a valami az emberi elmében, ami szörnyeteggé változtatja? Mindannyiunkban megvan a hajlam erre? Akik ölnek, azok éppolyan emberi lények, mint mi. Ez a baj. Rajtakaphatjuk magunkat is, hogy mérgesen rosszat kívánunk másnak. Így kezdődik az egész.
-Milyen megközelítéssel lehet megoldást találni az éhezők, az elnyomottak problémáira?
-Egyszer olyan asszonyt alakítottam egy filmben, aki elkezdett gondolkodni az ínséget szenvedők sorsán. Elment megnézni Csehov Cseresznyéskertjét, de nem tudott együttérezni a szereplőkkel. Elment ebédelni az egyik régi szeretőjéhez, de nem tudta átérezni az ő problémáit sem. Úgy tűnt neki, ezek az agóniák semmik az emberiség nagy részének a szenvedéséhez képest.
Ez olyasfajta dilemma, amin valószínűleg mindannyian átestünk már. Egy ember agóniáját nem mérhetjük egy másik ember fájdalmához. Nem mondhatjuk az illetőnek, hogy felejtsd el a saját fájdalmad, nézz csak, ott van az a másik fájdalom, az nagyobb. A fájdalom az fájdalom. Óriási dolog az, hogy miután az ember rettenetesen fájdalmas élményeken ment keresztül, utána még mindig oda tud figyelni mások fájdalmára és megérteni azt.
Engem elképesztett, hogy amikor az ikertornyok leomlottak 2001 szeptember 11-én, azok, akik családtagokat veszítettek el, férjüket, feleségüket, testvérüket, gyereküket, és éveken át fájdalommal éltek, továbbra is úgy gondolták, a megtorlás nem helyénvaló és nem akarták, hogy Amerika háborút indítson Irak ellen. Nagy adománynak tartom, hogy ilyen emberekkel találkozhattam.
Éppen 2001 szeptemberének végén látogattam el a menekülttáborokba a Kaukázusban, az Ingusföldön, Csecsenföldön és Grúziában. Az első sátorban egy anya fogadott, aki azt hitte, hogy amerikai vagyok. Sírva fakadt és azt mondta, hogy velünk együtt gyászolja a terrortámadás halottjait. "Imádkozunk, hogy ilyesmi sose történjen ismét", mondta. Az emberiességnek ez a foka és képessége irigylésre méltó és megbecsülendő. Bizonyos körülmények között ez az emberiesség gyengülhet bennünk, máskor erősödhet. Annak ténye, hogy ezek az emberek, akik oly sok mindent elvesztettek, képesek voltak együttérzést és sajnálatot tanúsítani mások iránt, annak ellenére, hogy ők maguk milyen szörnyűségeken mentek keresztül, ez rendkívüli dolog.
-Ön sokáig rokonszenvezett a csecsen szeparatistákkal. Mit érzett akkor, amikor 2004 szeptember 1-én a beszláni túszdrámában a felkelők a fogvatartott gyerekeket is megölték az iskolában?
-A tény, hogy gyerekekkel művelték ezt, különösen szörnyűségessé tette az eseményeket. Mit lehet tenni, hogy elejét vegyük az ilyen atrocitásoknak? Biztosan nem én voltam az egyetlen nő, aki oda akartam futni, hogy segítsek. Orosz és angol barátaim, akik az emberi jogi aktivisták is így éreztek. Egyesek megpróbáltak közvetíteni, de csak annyit tudtak elérni, hogy néhány gyereket kiszabadítottak az iskolából. Emlékszik az Isten városa című filmre? Abban egy kisfiú nevet, amikor elsüti a fegyvert. Az is megdöbbentő, de tudjuk, hogy igaz.
-Előfordult, hogy a színházi fellépéseit elhomályosította a színházon kívüli realitás?
-Amikor Kleopátrát játszottam Wales-ben, akkor történt a csernobili katasztrófa. Az asszonyok sorban álltak a patikánál, hogy tisztított vizet vegyenek, mert a radioaktiv felhő a walesi területek felé jött.
-Mennyire tud rutinossá válni egy színész annyi filmmel és tapasztalattal a háta mögött?
-Amikor közeledik a forgatás kezdete én mindig egy kicsit ideges leszek, mert ebben a szakaszban születnek meg az egész alkotást meghatározó döntések, és a színésznek az a dolga, hogy megértse, milyen célokat szolgálnak ezek a döntések. A megadott mezsgyén belül kell megtalálnom a nüanszokat a szerepben és behangolni a játékomat. Ez sosem egyszerű folyamat.
-Milyen régi szerepálmai maradtak?
-Tizenkilenc éves korom óta nagy álmom volt, hogy egyszer eljátszhattam I. Erzsébet királynőt. Amikor végre megkaptam az idős királynő szerepét az Anonymus című filmben, nagyon megörültem. Mindig is érdekelt Erzsébet királynő, a fiatal és az időskori önmaga egyaránt. Évtizedekkel ezelőtt olvastam egy remek könyvet róla Lytton Stracheytől Essexi Erzsébet címmel, amiből alaposan megismerhettem ezt az asszonyt, aki szörnyű dolgokon ment keresztül. Idős korára elkezdett összeomlani a rá nehezedő nyomás alatt. Ekkor már azokba a dolgokba kapaszkodik, amiket szeret. Ilyen a színházimádata és első szerelme iránt érzett érzései, és a régi emlékek. Úgy éreztem, én pontosan ismerem ezt az asszonyt. Amikor megnéztem a kész filmet, valósággal remegtem. Bámulatos élmény volt. Úgy éreztem, mintha valóban keresztül mentem volna ezeken az élményeken. Nem csak azért, mert a kamera előtt én játszottam el Erzsébet királynőt. Hanem mert teljességgel megigézett a film élménye, a cselekmény, a figurák. Ez a kifejezés, "megigézve", szintén tipikusan Erzsébet-korabeli szó.
-Az Anonymus azzal a régi irodalmi vitával foglalkozik, hogy Shakespeare színműveit talán nem Shakespeare írta. Ön mit gondol erről?
-Minket Angliában nagyon izgatnak a Tudor-uralkodóház figurái. A történelmünk részei. Engem már 8 éves korom óta nagyon érdekeltek. Ebbe a kontextusba jött be nálam az, hogy apám, Michael Redgrave szerepelt sok olyan darabban, amit William Shakespeare írt. Attól kezdve izgattak a darabjai, hogy megnéztem apám a Machbethben, majd 15 évvel később a Hamletben, melyben ötven évesen alakította a címszerepet. Aztán megnéztem lányom, Joelyt is, amikor Shakespearet játszott, meg a testvéreimet, Lynnt és Corint is különböző Shakespeare-darabokban.
Ezeket a darabokat olyan ember írta, akinek mélységesen megértette korának körülményeit és Erzsébet udvarának viszonyait, ahogy a háborús hadjáratok helyzeteit is. Darabjaiból olyan dolgokat tudhatunk meg az akkor élt emberek pszichológiájáról, amiket a korabeli híradásokból, az újságokból nem. Az Anonymusnak nem az a célja, hogy kimondja a megfellebbezhetetlen ítéletet arról, ki írta e színműveket. Nem számít, hogy ki írta őket. A film nem leplezi le Shakespearet. Szerintem éppen ellenkezőleg, felmagasztalja. Átjön benne az, ami a színház lényege: a színház a kommunikációról szól. Elmélyíti az életörömünk megértését és annak képességét, hogy valahogyan csak túl tudjuk élni az életet. Ennek eredménye az izgatott öröm, hogy életben vagyunk, bármilyen szörnyű dolgokon is mentünk keresztül.