Film a fiatalok online társkeresési szokásairól
A 90-es években Beeban Kidron filmrendező volt az új brit import Hollywoodban, Shirley MacLaine-t és Marcello Mastroiannit, Patrick Swayzet és Wesley Snipest igazgatta. Legutóbb az Y- és Z-generáció online életéről szóló doksijával hallatott magáról. A Torontói Filmfesztiválon beszélgettünk vele.
-Honnan kapta az indíttatást, hogy a mai fiatalok internetes szokásairól és digitális magánéletéről készítsen dokumentumfilmet A való életben (InRealLife) címmel?
-Két gyermekem van, akik tinédzserek. A digitális magánélet tehát nagyon is kézzelfogható dolog nálunk. Egy nap kimentem a konyhába és azt láttam, hogy 6 gyerek ül ott, az egyik a laptopján játszik videójátékot, a többi mind a telefonján lóg.
-Van egy ilyen jelenet Costa-Gavras Bennfenntes játék című pénzügyi szatírájában is. A való élet adja.
-Amikor előttem volt ez a látvány a hat kölyökkel, akkor elgondolkodtam. Lehet, hogy ez az interakció egy új formája, amit én már nem értek? Talán ez az új világrend? Aztán azt mondtam magamnak, "nem, ez nem lehet." A személyes interakció része a törzsközösségi szerveződésünknek. Talán itt most egy evolúciós változás zajlik...
-Ami vagy jó lesz, vagy rossz...
-Igen. Pont ezt a tanácstalanságomat próbálom artikulálni a filmben. Ha ebből valami rossz kerekedik ki, akkor tegyünk ellene valamit. Ha ez jót is eredményez, akkor viszont nevezzük nevén azt.
Online magánéleteink
-Az utolsó jelenetben elég vicces, hogy amikor a két meleg srác végre találkozik online udvarlás után és az ágyon az okostelefonjaikat nyomogatják egymáshoz, mint valami fallikus tárgyat. Holott egymást kellene tapenolniuk...
-Én is nevettem ezen. De azért adjunk némi igazat nekik: még ott voltam a szobában a kamerámmal. Előttem nehéz lett volna belemenni abba a dologba. Egyébként ők is tudják, hogy mennyire muris, hogy kvázi a telójukkal folytatnak előjátékot.
-Nem tartja furcsának, hogy az online társkeresők már egészen fiatalon belevetítenek mindenféle illúziót a másikba és ehhez nem társul a valós személyes benyomás? A találkozás.
-Szerintem kicsit óvatosabban kellene ezt megítélni. Ahhoz, hogy az embernek emberi kapcsolatai legyenek, természetesen elengedhetetlen a személyes találkozás. Az üzengetés a kezdet. Az online érintkezés nem elég. Ki kell mozdulni a való életbe ahhoz, hogy az ember intim nexusba kerülhessen valakivel.
A mai fiataloknak már természetes, hogy online kezdenek ismerkedni és a második fázis a találkozás. Egy idegennel. Ez az új norma. A szülők agyon aggódják magukat ezen. Szerintem viszont ez teljesen rendjén van. Tehát túl kell lépnünk az aggodalmainkon. Találkozni idegenekkel a való világban igenis fontos. Ez hozza ki a gyerekeket a szobáikból.
Ki birtokolja az adataimat?
-Sokan nincsenek tisztában vele, hogy az internet mennyire fizikai dolog. Adatközpontok, szerverközpontok és az ezek közötti kábel-összeköttetések működtetik. Ön megmutatta a kamerájával. Például azt a nagy századfordulós gyárépületet, ahol a transzatlanti optikai kábelek, amik az internet gerincét alkotják, feljönnek a mélyből Manhattanben.
-Fontosnak éreztem, hogy a filmben láthatóvá és konkréttá tegyem az internetet. Hogy a néző érezze, az egy fizikai entitás. És rácsodálkozik: "Á, szóval ott vannak az emailjeim, az üzeneteim?" Mert akkor rögvest az a kérdés is felötlik benne: "És ki birtokolja ezeket az adatokat?"
-Meghökkentő, hogy e kérdést illetően a netes óriásvállalatok közül egyik sem volt hajlandó megszólalni a filmben.
-Elegem van azokból a politikusokból, akik azt mondják, hogy a szülők ügyeljenek oda a gyerekeik online életére. Szerintem a kormánynak a feladata, hogy szabályozza a cégeket. A cégek nem teszik meg ezt maguktól.
Ezzel még nem voltam tisztában, amikor elkezdtük a filmet, de a végére világossá vált számomra: úgy alkottuk meg az internetet, hogy ne nagyon lehessen megregulázni. Elhangzanak az érvek, hogy nem egy országba tartozik, sőt sehova sem tartozik, meg hogy a tartalom mibenléte nem a szolgáltató felelőssége. És ezek az online nagyvállalatok megszokták, hogy senkinek sem tartoznak elszámolással. Nem kell senkinek felelniük. Akkor miért felelnének az én kérdéseimre? Abba a piaci kultúrába helyeztük őket, ahol nyugodtan mondhatják, hogy semmiért sem felelősek. Mi rajtuk keresztül küldözgetjük minden adatunkat és ők minden adatot megtartanak rólunk.
-Mi lenne a megoldás?
-Tudatosabb fogyasztóknak kell lennünk. Én például szeretnék fizetni a google keresőszolgáltatásáért. Nem akarom ingyen használni, hogy cserébe ők eltegyék az összes adatot a kereséseimről meg az emailjeimről. De ezt ők értelemszerűen nem favorizálnák. Senki nem ajánlja fel ezt az opciót.
Vannak akik azt mondják, hogy a kormányzatokkal van a baj. De a kormányokat mi választjuk és elvileg mi is dobhatjuk ki őket a hatalomból - legalábbis elvileg. Ezeket a cégeket viszont senki nem választotta és senki sem tudja kirúgni. Itt vannak és itt maradnak. Mi a polgárok belementünk abba, hogy úgy viselkedjünk, mint valami kísérleti patkányok a laboratóriumban. Egy teljesen új kultúrában, új szituációban minden adatunkat kiszolgáltatjuk céges entitásoknak. És félreértés ne essék: nem vagyok az internet ellensége. Igenis forradalmi eszköznek tartom, ami talán evolúciós változást is magával hoz a fejlődésünkben.
WikiLeaks
-A WikiLeaks ikonikus alakját, Julian Assange-t is meg tudta szólaltatni. Az interjú Ecuador londoni nagykövetségén készült.
-A nagykövetség elég félrevezető szó. Igazából kiskövetség. Ez egy kis ház London kellős közepén, a Harrods luxusáruház mögött. Én nem tudtam, de lakások is vannak ott, vagyis a lakók ki-bejárnak a bejáraton, miközben a világsajtó, a tévéstábok ott ácsorognak előtte.
-Hogyan él ott Assange, mennyire látott ebbe bele?
-Maga a követség igazából egy lakás. Nyilvánvaló, hogy embertelen körülmények között kell meghúznia magát. Felháborítónak tartom, hogy az érintett kormányok, az angol, az amerikai és a svéd kormány nem képesek találni valamilyen megoldást, hogy Assange felelősséget vállalhasson a tetteiért, mint ahogy mi mindannyian tesszük, de anélkül, hogy ezen túlmenő veszély nehezedjen rá. (Vagyis a stockholmi nemi erőszak vádjának ügyében kihallgathassák, de ne kelljen olyan országba betennie a lábát, amelynek kiadatási egyezménye van az USA-val, mert akkor az Egyesült Államokba szállítanák, ahol nagy valószínűséggel bűnösnek találnák és elítélnék kormányzati dokumentumok nemzetbiztonságot veszélyeztető kiszivárogtatásáért - A szerk.) Teljesen nevetséges, ahogyan élnie kell. Embertelen.
Azért választottam őt interjúalanynak, mert a filmem nézőközönségének, a fiataloknak az ő neve mond valamit. Sherry Turkle vagy Clay Shirky hiába kiváló szakértői a témának, senki sem tudja, hogy ki a fene ez a két ember.
-Nehéz volt megkapni Assange-t az interjúra?
-Megkerestem a WikiLeaks és több ismerősöm is segített más vonalról. Úgy rémlik, 4-5 hónapba telt, mire választ kaptunk. Az interjú fergetegesre sikerült.
-Merthogy?
-Húsz percet kaptunk. Ami nem valami sok, mert mire az ember kezdene belemelegedni a témába, éppen véget ér a megengedett időtartam. De az történt, hogy eltelt 30 perc és még mindig diskuráltunk. 40 perc, 50 perc. Végül másfél órás beszélgetés lett belőle. Miközben az asszisztense persze nem győzte jelezni, hogy fejezzük már be. Később az asszisztens küldött egy emailt, amiben elárulta, hogy Assange utálja, hogy mindig ugyanazokat a dolgokat kérdezik tőle. Ilyenkor fogja magát és otthagyja az interjút. De én egyetlen olyan kérdést sem tettem fel neki, amit mások szoktak. Ezért maradt ilyen sokáig.
Feminizmus
-Mennyire nehéz egy nőnek boldogulnia a filmvilágban?
-Tudja dolgoztam Shirley MacLaine-nel. Akiről gyakran mondják, hogy akaratos szerzet. Akaratos? Milyen szó ez?! A nők hamar szereznek olyan reputációt maguknak, hogy nehéz emberek, lehetetlenek. Oliver Stone-t ki hívná akaratosnak? Senki. Szerintem ez címke nemi előítélet. A nők elleni diszkrimináció része. Shirley MacLaine 19 éves kora óta filmsztár, mégis mit vársz? Naná, hogy küzdő alkat. Tudja, hogy mit akar. Hatalmas tiszteletet érzek iránta. Azért is, mert sikerült a politikai nézeteit is beleszőnie a karrierjébe. Amikor a Lestrapált embereket forgattuk, éppen az első iraki háború folyt és ő azon kevesek egyike volt, akik felszólalt ellene. Nagyon kedvezőtlen reakciók érték emiatt.