2024. április 24. szerda
György és Debóra napja

Film készült a legendás musicalmágusról

Akit érdekelt a musical, a showbiznisz és a tánc világa, az biztos látta A Chorus Line című filmet. A színpadi változatot 1975-ben mutatták be a Broadway-n és 1991-ig volt műsoron, amivel bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe. A musicalről és legendás alkotójáról, az AIDS-ben elhunyt Michael Bennettről dokumentumfilm készült Every Little Step címmel. Két társrendezője mesél a kulisszák mögötti életéről.

-Napjainkban nagyon népszerűek a tehetségkutató versenyek a tévében. Nem gondolják, hogy a tehetségkutatók népszerűsége abban van, hogy a köznép láthat egy magafajta ismeretlent felemelkedni a sztárságba. Hogy mindenkinek van esélye arra, kivételes és ismert legyen.8491.jpg
Adam Del Deo: Igen, ez a sztárság alapvető ideája, hogy az átlagember is betörhet a showbizniszbe. És ezt látni nagyon erőteljes élmény a nézőnek. A versenyek a valóságon alapulnak és drámaiak. Teljes erőbedobással kell bizonyítani, mindent be kell dobni, amire mentálisan és fizikailag képes az ember, mindent, amit eddig a szakképzése során elsajátított, egy lehetőség van, sok érzelem gyülemlik fel egy ilyen szituációban. Akiknek nem sikerül, azok rettentően szomorúak és csalódottak, akiket beválogatnak, azok eufóriában vannak. Mindez roppant drámai.
-A Chorus Line ezek előképének tekinthető, hiszen a cselekmény lényege, hogy egy muscialprodukcióhoz válogatnak szereplőket, majd a próbafolyamatot kísérjük figyelemmel. A finálé pedig a kész előadás nagy tánca.
Adam Del Deo: Amikor A Chorus Line-t kitalálták 1974-ben, Amerika éppen egy nagy gazdasági válságon ment keresztül. A Broadway szinte halott volt. Senki sem járt a színházakba. Az emberek társalbérlőkként éltek másokkal, hogy a városban tudjanak maradni és munkát kereshessenek táncosként, előadóművészként. Mindent megtettek, hogy a felszínen tudjanak maradni. Ebben a közegben jött létre a darab.
2008-ban felújították és újra műsorra tűzték a darabot New Yorkban és 3000 táncos jelentkezett a szereplőválogatásra. Kameránkkal ezt kísértük figyelemmel. A táncosok ma is kénytelenek két műszakban dolgozni, hogy megvalósíthassák az álmaikat. Pincérkednek és szerepelnek.
-Vagyis az alaphelyzet nem változott, de közben a Broadway milyen átalakuláson ment át?
ADD: Nagyon elment kommersz irányba. Nagy show-k uralják, mint például Az oroszlánkirály, a Spamalot. A nagy médiakonglomerátumok finanszírozzák ezeknek a gigaköltségvetéseit.
James D. Stern: Szerintem túl van lihegve ez a téma. A Broadway régen is egy bizniszorientált ipar volt. A Disney erősen jelen van a színházi produkciókban, a Sony és a Universal is. De a Broadway-showk 90 %-ában nem vesz részt nagy médiakonszern. Jómagam is dolgozom a Broadway-n producerként.
-Költséges műfaj a Broadway musical, ugye?
JDS: Az "olcsóbb" előadásokat kihozzák 8 millióból, a nagyobbak színpadra állítása 15-17 millió dollárba kerül. Egy átlagos prózai előadás, amiben nincs zene és tánc belekerülhet egymillió dollárba. Ezt általában 10-20 havertól szedi össze a producer.
-Másmilyenek a táncosok ma, mint a 70-es, 80-as években?
ADD: A táncosok ma nagyobbak, erősebbek, izmosabbak. Már-már olimpiai sportolóknak vagy focistáknak tűnnek a show eredeti szereplőihez képest. Ezt a film civil nézői is szóvá tették a vetítések utáni beszélgetéseken, de a profi táncosoknak szintén szembeötlött a különbség.
-Isten hozott a konditermek korában.
ADD: Igen, ma mindenki gyúr, dolgozik a testén, testépítést végez valamilyen mértékben. De izmok ide vagy oda, van amiben a régi gárda utolérhetetlen: és ez a táncstílus, a mozdulatokban kifejeződő vitalitás és elegancia. Senki sem tudott úgy táncolni, mint Donna McKechine.
-A filmben szó esik róla, hogy a darab főszereplőjeként McKechine párkapcsolatban is volt Bennettel. Meg is házasodtak. Ennek ténye azonban nem hangzik el a filmben.
ADD: Valóban nem.
-Ahogy az sem, hogy Bennettet sokan melegként tartják számon. Személyiségének ezt az aspektusát miért hagyták ki a filmből?
ADD: Beszéltünk Donnával, de ő nem tért ki Michael szexualitására. Úgy éreztük, a filmnek inkább a darabról és felújítást övező előkészületekről, a próbafolyamatról kell szólnia, nem pedig Bennett magánéletéről. A táncoslét nehézségeit akartuk ábrázolni. Hogy mennyi áldozatot kell hozniuk és milyen keményen kell dolgozniuk azért, hogy érvényesülni tudjanak. Ez kiteljesítheti az embert, de a siker esélye nagyon kicsi. Sokan feladják és civil pályára mennek.
-Mit tanult Michael Bennettről a film készítése során?
ADD: Nagyon sokszínű, eklektikus alkotóember és rendkívül dinamikus fickó volt. Valósággal vonzotta magához az embereket. Mint egy mágnes. Az emberek bíztak benne. Már-már úgy vonzotta őket, mint egy messiás. New Yorkban az emberek az ország legkülönfélébb részeiről odavándorolt figurák. A Michael Bennett Család tagjaivá váltak. Bennett táncosának lenni egyenlő volt azzal, hogy egy közösségbe tartozol.
Bob Fosse körül bizonyos alkatú és típusú táncosok gyülekeztek, azok, akiknek hosszú volt a lábuk és klasszikus balett-képzésben részesültek. Bennett társulata sokkal változatosabb volt. Ez a sokszínűség a Chorus Line-ban is megnyilvánult.
-Milyen habitusok jellemzik a táncosokat, ami egy civil embert nem?
ADD: Megvannak a rituáléik, ahogy bemelegítenek, nagyon pontos metodikája van ennek. Egészségesen táplálkoznak. Azt is láttam, hogy rendkívül boldogok, amikor lehetőséget kapnak, hogy néhány évig még táncoljanak egy előadásban. Mert tudják, hogy egy idő után a test már nem a régi. A táncospálya véges.
Megjelenik például a filmben az egyik szereplő, a piros dresszben szóló táncoló Charlotte apja, aki történetesen Jacques d'Amboise. Ő volt George Balanchine társulatának a sztárja és feleleveníti, hogy milyen nehezére esett neki felhagynia a tánccal, amikor kiöregedett az aktív táncolásból. Életének nagyon nehéz időszaka volt ez. El kell fogadnia az embernek, hogy a táncos évek véget értek.

Ritmus a Facebookon

Legolvasottabb a rovatban