Véletlenek játéka - Péntek 13
Túl vagyok életem legborzasztóbb napján. Az, hogy éppen péntek tizenharmadikára esett, csak a véletlen műve. Bizonyítékom is van rá.
Tudják mi az a triszkaidekafóbia? Elárulom: félelem a tizenhármas számtól. Ha még a péntekkel is találkozik, kész a baj – mondta nagyanyám, akinek minden oka meglett volna arra, hogy ezt a kódolt marhaságot teljesen kiirtsa a gondolatvilágából. Egészséges gyereket szült ugyanis e napon. Szerette anyámat, de a történések e pozitív fordulata neki csupán egyet jelentett: a kivétel erősíti a szabályt!
- Nem véletlenül volt Júdás a tizenharmadik Jézus asztalánál – mondta mindig, miközben ujjaival ikszet formálva (saját találmány) vetette sűrűn a kereszteket, ha találkozott a mitikus számmal.
- Babonaság! Hogy a fenébe befolyásolná az életünket egy szám? – folytattuk összehúzott szemöldökkel, de félig-meddig vigyorgó tekintettel vitáinkat, ahogy arról is, hogy Harangozó Teri vagy a Hobo Blues Band az élvezhetőbb zene. Sem ebben, sem abban nem jutottunk konszenzusra.
Van ennek már vagy két és fél évtizede. Ő elment, én meg nem vagyok babonás – mondtam a kamerába az utcán hülyékre vadászó riporterlány kérdésére, miszerint zavar-e, hogy idén a szilveszter tizenharmadikára esik? Ennyire komoly dolog ez – sóhajtottam, miután leesett, hogy zavaromban a valóban hülye kérdésre adható leghülyébb választ adtam.
Az ujjaimmal ikszet formáló önvédelmet azért megtartottam, tudja isten, hátha van a számmisztikában valami. Péntek tizenharmadikán mindig eszembe jut nagymama. Ha létezik mennyország, akkor nemrég biztosan kihajolt az ablakán, és kissé aggódó, de önelégült hangon kiáltott le, hogy ugye, megmondtam!
Az, hogy reggel kiégett a fürdőben az izzó, még nem tűnt jelnek, de fél órával később, amikor a kezemben maradt a szakadt zsinór, s nagy hanggal lezuhant a redőny, (ha fatalista lennék) már előrevetíthetett volna valamit, milyen is lesz ez a péntek tizenharmadika.
A következő gyanús momentum már a villamosmegállóban ért. A budapesti Széna térnél ugyanis megszólalt a villamos! „Ne integessé má’, letöröm a kezed! A piroson mész át, aztán még te integetel?” – üvöltött a jármű külső hangszóróiból a rekedtes hang, megcélozva azt a decens, hetvenes házaspárt, akik a zöldön indultak, de már a piroson értek át a másik oldalra. De nem ám csak hanggal célozta őket a gépkezelő, hanem a villamossal is. Egy, a korukhoz mérten jelentős ugrással megúszták.
Felszállva a következő hatosra kissé elérzékenyültem, ugyanis egy hangos fiatalokból álló, angol anyanyelvű társaság egyik tagjának száját a következő mondat hagyta el: „Budapest is more beautiful than Prague”, szóval, hogy Budapest sokkal szebb, mint Prága. A hazafias hevület (azon kívül, hogy a személyes tapasztalat okán néha magam sem vagyok meggyőződve az állítás igazáról) két ok miatt hamvadt rögtön porrá. Egy felháborodott néni másodpercekkel a léleksimogató mondat elhangzása után ordítva szegezte a kérdést a társaságnak, ékes szép magyar nyelven: miért hiszik ezek a külföldiek, hogy azért, mert beengedtük őket, üvölthetnek gyönyörű kishazánkban!?
Hogy rossz napom volt, egy ellenőr megjelenése is alátámasztotta, aki kiszúrta, hogy 100 alkalomból egyszer otthon felejtettem a bérletem. Hiába vetettem be a kedves baritonon zengő, „csak otthon maradt - családom van - jön a következő gyerek - most nagyon nem jön jól a büntetés” szóvirágot, emberünk az Akácfa utcába irányított. Ott majd jól kifizethetem, ha tényleg van bérletem, nem is lesz olyan drága.
Na, erre már nagymama is azt mondta volna, hogy mára megvolt a három, megnyugodhatsz, gyerekem. Sokáig úgy tűnt, így is van. Az ebédre elfogyasztott, spécinek mondott gyros azonban annyiban valóban speciális volt, hogy befalása után egy órával újra megmutatta magát. Ennyit a háromról. Amennyire állapotom engedte, ragaszkodtam a székemhez a délután hátralévő részében. „Ne történjen ma már semmi – gondoltam már kicsit félve. – Elég volt!”
Nem törté
nt. A hirtelen mozdulatokat kerülve jutottam haza, s megnyugodva kezdtem autózni a fiammal. Kicsit be volt dugulva az orra, köhécselt párat játék közben, de ilyen sokszor volt, ezt a napot már megússzuk bizonyosan – csuktam le a szemem szokás szerint jó későn, hogy aztán néhány perc múlva rohanjak a gyerekszobába. A kicsi ijesztően mély hangon köhögött, és fuldoklott. Felkaptam, próbáltam nyugtatni, miközben az anyukája hívta a mentőket.
- Nem tudom lenyelni! – visította kétségbeesetten a hároméves, miközben sípoló tüdővel igyekezett minél több levegőhöz jutni. A diszpécser – aki hallott már egy, s mást –, azonnal adta az okos utasítást.
- Gyereket bebugyolálni, ablakot kinyitni, lélegezzen mélyeket a hideg levegőn!
Remegő térdekkel ringattam az éjszakai lakótelep csendjébe kétségbeesetten beleüvöltő gyerekemet, még énekeltem is neki valamit, majd számolni kezdtük a parkoló autókat. Nagyon lassan, de tényleg megnyugodott, és jobban is lett.
Egy korábbi vakriasztás nyomán (fogzás és nátha alkotta folyadék elegye csusszant a légcsövébe) tudta már, mi az a mentő. Az orvos nyugodt, kedves hangján még arra is rávette, hogy az arcára húzza a maszkot, így a szteroidos pára enyhítette az ugatását. Az autóban már a sziréna és a villogó után érdeklődött, a kórházban pedig egy kissé még fulladozva, de régi ismerősként köszöntötte a falra festett mesefigurákat, majd arról kérdezősködött (fél éve jártunk itt utoljára), hogy megint Danival leszünk-e egy szobában?
A nyelvspatula és a szteroidos kúp kicsit lefojtotta ezt a bizarrul otthonos hangulatot, de világosság ide, rácsos ágy és síró babák oda, hamar elaludt.
Kistesót várunk, így a szabályzattól eltérően maradhatott apa a gyermekkel, s figyelhette feszülten minden egyes nyugodt lélegzetvételét. Nem állítom, hogy kényelmes volt az ágy mellett található kör alakú, kemény szék, de szóljon, aki tudna aludni ilyen helyzetben.
Két kicsit hoztak még aznap éjjel. Ők is üvöltöttek a vizsgálat alatt, és az ő szüleik is szaporán lélegeztek, miközben gyerekeik fel-felsírva zuhantak álomba, ahol sokkal jobb, mint a hideg, rácsos fémágy és a beszűrődő hideg neonfény valóságában.
Másnap a tegnapi fuldokló magától értetődően tömte magába a szalámis kenyerét, s kérdezte nagy kerek szemekkel, hogy mikor megyünk ki a piros csúszdához? Mivelhogy az ott áll a kórház udvarán, nézzek már ki az ablakon! Nem azért van, hogy használják? – hányta a szememre a tekintete.
Megkérdeztem, megengedték, feltéve, ha nem fut nagyon sokat. Sok kicsit futott. Egy-két méter után mindig észbe kapott, s olyankor jó hosszúakat lépett. Ritmusa volt a dolognak, de micsoda felszabadító, boldog ritmusa!
Jött a verdikt, még egy éjszakát kell maradnunk, tudniuk kell, megvagyunk-e szteroid nélkül (Azóta egyébként már jól van a fiatalember, és a kruppot is tudjuk otthon kezelni).
A kör alakú szék tegnap óta keményedett egy kicsit, az aggódás pedig puhult, így támadott az álom. Vélhetően bamba tekintettel azon gondolkodtam, hogy akkor most innentől kezdve rettegni fogok a péntek tizenháromtól? Mert a nagymama megmondta? Mert ilyen szörnyű napom még nem volt, amióta élek?
A telefonomba menekültem, hogy ne essen a fejem folyton az ölembe. Hánykor is kezdődött a rémálom? Híváslista, kimenő hívások, 104-es szám: 0 óra 20 perc. Kellett idő, hogy összerakjam, az már nem is tizenharmadika!
Széles mosollyal (ujjaimmal ikszet formázva) suttogtam fel a nagyinak: Na látod, te babonás! Arról meg ne is beszéljünk, hogy hol van Harangozó Teri Hobóhoz?
