„Mindenkiről születhet jó kép”
Nánási Pál szerint a pozitív visszajelzések minden nőt megszépítenek, persze, ez úgy az igazi, ha a dicsérő szavak szívből jönnek. Szerinte bárkiről születhet jó kép, az pedig külön öröm a számára, ha valaki éppen az ő fotói nyomán tudatosítja magában az előnyös tulajdonságait és tanulja meg viselni a nőiességét a hétköznapokon is. Mindent megörökít, civilben sem tud kibújni a bőréből, igaz, most nem is szeretne, kislánya, Mici érkezése óta ugyanis jobban érzi magát, mint valaha. A szakmai sikerek és a családi boldogság mellé egy saját fotóalbum az álma.
- A minap nézegettem fotókat a gyermekkoromból, van vagy száz kép azokból az évekből. Önről sok fotó készült?
- Rengeteg. Az édesapám, akit máig mindenben a mentoromnak tekintek, szinte mindent megörökített a kis családunkról. A fotózás tehát gyermekkoromtól része az életemnek, teljesen természetes dolog. Diafelvételek is készültek, ami akkoriban újdonságnak számított, modern technika volt. Elképesztő mennyiségű diánk van, kár, hogy bonyolult hozzákészüléssel lehet csak megnézni őket. A mai digitális őrületben éppen az a jó, hogy minden kép egyszerű és bárkinek könnyen hozzáférhető.
- Ma akár hetente elkészül az a száz kép, ami a 70-es években évek termése volt. Jót tesz ez a fotográfiának?
- Más ma a fotográfia értéke, ez tény. A mai telefonok egy része többet tud, mint 20-30 éve egy komolyabb fényképezőgép és könnyű is jót csinálni velük, ezért rengeteg az amatőr fotós. Sokan gondolják, hogy tudnak fotózni és tulajdonképpen tudnak is. Másrészt évtizedekkel ezelőtt csak a fontos pillanatokat örökítették meg az emberek, ritkábban került elő a gép. Ma akkor érzi magát hülyén az ember, ha valamit nem kattint le. Jó, hogy ezeket a pillanatokat átörökítjük a jövőbe, az viszont egy másik érdekes kérdés, hogy mennyit változik ez a generáció attól, hogy folyamatosan ennyi információjuk lesz az életükről. Furcsa lehet ebben a tudatban felnőni.
- Kevesen szeretik, ha fotó készül róluk, talán a mai fiatalok kevésbé idegenkednek ettől.
- Hozzám azért jön a legtöbb ember, hogy fotózzam őket, úgyhogy én nem ebben az értelemben tapasztalom ezt. Inkább úgy, hogy majd mindenki elmondja, róla nem lehet jó képet csinálni. Én meg állítom, mert tudom, hogy mindenkiről születhet jó kép.
- Miért van ez?
- Keveset nézünk tükörbe. Minden értelemben többet kéne. De a fotó erre is kiváló. Nekem minden alkalommal hatalmas élmény és öröm a munkám során, hogy egy olyan tükröt mutathatok, amiben valaki a szép önmagát látja.
- De ez csak illúzió, nem?
- Ha valaki elmegy fodrászhoz és csináltat egy előnyös frizurát, ha szépen kisminkelik, az is illúzió. De valójában csak arról van szó, hogy mindenkiből ki lehet hozni a maximumot. Én nyilvánvalóan azt szeretném, hogy a legjobb formában mutassam meg azt, akit fotózok. Szerintem nagyon fontos, hogy egy nő átélje, ha foglalkozik magával, ha energiát fordít önmagára, attól épül, erősödik az önbizalma és ez előbb-utóbb visszajelzések formájában is megtérül. A munkásságomnak van egy olyan oldala, amikor teljesen „civil” nőkről készítek albumokat. Itt gyakran átélhetem, milyen izgalmas dolog, ahogyan szembesítek valakit önmagával. Amúgy szerintem ez helyfüggő is, Magyarországon valahogy szeretünk a fájdalmak és a keservek felől közelíteni az élethez és ez ebben is tükröződik.
Angliában és Németországban teljesen természetes, hogy egy nő időt és energiát fordít önmagára. Nálunk meg valami bűnös dolog, ha valaki jól érzi magát a bőrében és törődik saját magával, mert közben úgy érzi, ezt az időt valahonnan elvonja. Szerintem ez butaság.
- Hogyan kezdett fotózni?
- Az egészen biztos, hogy a fotózás szeretetét gyerekkoromból hozom. Tíz éves koromig a legtöbb családi felvételen anyu és én vagyok látható, mivel apukám nagyon intenzíven dokumentált. Onnantól viszont átvettem ezt a szerepet és a legtöbb képen anyu és apu szerepel. De nem csak őket fotóztam, hanem mindent magam körül.
- Vonzotta, hogy ugyanazt csinálja, mint az édesapja, a technika iránt érdeklődött, vagy már sakkor is a képek maguk izgatták?
- Azt hiszem, ez így együtt. A fotózás része is vonzott, de legjobban a laborálás tetszett. Akkoriban még elő kellett hívni a képeket és apukámnak volt is egy kis laborja otthon. Imádtam, hogy oda be lehetett menni, ki lehetett nagyítani, ki lehetett dolgozni mindent, amit fotóztam.
- Olvastam, hogy faipari technikusnak tanult. Az is az alkotásról szólt volna.
- Apukám belsőépítész, és sokáig úgy gondoltam, hogy én is ezt a vonalat követem, ezért tanultam faipari szakközépiskolában. Akkoriban a fotózás még csak hobbi volt. Lefotóztam mindent, jártam szakkörökbe, rengeteg energiát és pénzt beleöltem, de nem gondoltam, hogy ez több lesz jó szórakozásnál. Aztán leérettségiztem és rájöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, hogy rendesen meg akarom tanulni. A technikumban az ötödik évet már el sem végeztem. Azóta is hálás vagyok a szüleimnek, hogy engedték és segítettek. Itthon akkoriban csak olyan fotósképzés létezett, amelyben választanom kellett volna: vagy a technika vagy az elmélet. Ezért külföldön keresgéltünk iskolát. Így kerültem Angliába, ahol egy fotóművészeti egyetemre jártam és két diplomát is szereztem.
- Más akkor fotózgat, ha nyaral, szórakozik. Önnek ez a munkája, de mi a kikapcsolódás?
- Klasszikusan és régóta az utazás, újabban a pálinkafőzés. Tavaly ősszel kattantam rá, amikor kaptam ajándékba egy kis pálinkafőzőt. Mivel a klasszikus gyümölcsszezon gyorsan lefutott, később abból próbálkoztam, amihez hozzájutottam: ananász, banán, de persze nem volt az igazi. Azóta komolyabban rákészültem, mert nagyon leköt ez az elfoglaltság és a lehetőség, hogy valami élvezhető lesz a munka végeredménye. Szóval ez most feltölt, pedig inni nem szeretem, inkább boros vagyok.
- Mi volt a legutóbbi emlékezetes utazása?
- Tavaly egy bringatúra a Balatonnál, ami a finom borokkal is összekapcsolódott: egyik kézműves borászattól bicajoztunk a másikig. Öt-hat nap alatt kerültük meg a tavat, csodálatos volt. A borászokra én tekintek úgy, mint sokan a fotózásra. Bort készíteni, szerintem maga lehet a szabadság, szerencsés ember, aki azt csinálhatja amit szeret. Az enyém is egy ilyen hobbi-szakma, úgy képzelem, a borászat is ilyen ösztönös szerelemféleség.
- A blogján vannak képek arról a túráról, ezek szerint önmagának is fotózik?
- Megállás nélkül dokumentálom az életet. De, amikor megrendelésre dolgozom, akkor is mindig eljön az a pillanat, amiről úgy érzem, kihagyhatatlan. Ilyenkor ösztönösen is olyan képeket készítek, amelyekbe magam is benne vagyok. A blogom éppen ebből jött létre anno. Rengeteg ilyen „melléktermék” született, és sajnáltam, hogy éppen ezek a képek lapulnak a fiókomban.
- Várható volt, hogy kíváncsiak lesznek rá az emberek, hiszen ma Ön a sztárfotós Magyarországon.
- Ettől a „sztárfotós” titulustól kicsit ódzkodom, de én is érzem, hogy egyre többen társítanak arcot a nevem és a képeim mellé, és ez jól esik. Az én szakmám olyan, amiben nagyrészt megrendeléseket teljesítek. De ezek szerint a kihívások közepette eljutottam oda, hogy ki tudom elégíteni valakinek az igényét úgy, hogy közben az én egyéniségem is beleköltözik a végeredménybe.
- Miért az alkalmazott fotográfiát választotta? Fotóriporter nem is akart lenni?
- Kipróbáltam, de rájöttem, hogy ahhoz én nem vagyok elég erőszakos, és talán van bennem egyfajta szemérmesség. Jobban szeretek udvariasan eljutni a céljaimig, együttműködve a megbízóimmal. Másrészt ebben a fajta munkában sokkal jobban benne lehetek én is, és ami szintén fontos, hogy nagyobb a szabadságom, mert én kontrollálom a körülményeket.
- Azt mondja, szemérmesség. Ehhez képest, legtöbben azt tudják, hogy meztelen nőket fotóz.
- Mert ezt akarják tudni, hiszen a meztelenség izgalmas és mindenkit érdekel. Autókat is sokat fényképezek és a divatfotózást, vagy a portrékat is szeretem, de hiába beszélnék arról órákat, az nem olyan érdekes.
- Mégis az aktfotózás hozta meg a sikert. Kereste ezt az utat, vagy így hozta az élet?
- Sokat dolgoztam annak a lapkiadónak, amelynek a Playboy is a portfóliójához tartozott. Portrékat és divatfotót készítettem nekik, és egyszer megkérdezték, nem lenne-e kedvem aktot fotózni? Ilyen értelemben tehát nem volt tudatos törekvés. Hívtak, mentem.
- Gondolkodott, hogy vállalja-e?
- Angliában, az egyetemen, alapvetően divatfotókat és portrét készítettem, de sok aktot is fotóztam, mert feladat volt. Szívesen csináltam, mert a fotózásban legjobban az izgat, ha ember van a képen. A portré és az akt a legmagasabb minőségű kihívás. Ettől függetlenül elgondolkodtam, mégpedig az akkori barátnőm miatt, hogy lehet-e ezt jól kezelni egy kapcsolatban. De mint kiderült, lehet.
- Az fel sem merült, hogy ezt esetleg sokan közönségesnek tartják?
- A meztelenség megítélése sokat változott az utóbbi időkben. Teljesen hétköznapivá vált, és ha van is egyfajta prüdéria, már nem úgy tekintenek rá az emberek, mint évtizedekkel ezelőtt. Másfelől szakmailag az akt komoly feladat. Ugyanúgy rengeteg empátia kell hozzá, mint mondjuk egy jó portré elkészítéséhez, technikailag pedig még nehezebb, mert ott nem csupán egy arcot, hanem egy egész testet kell szépen bevilágítani, megmutatni. Így utólag, semmiben nem hátráltatott, inkább kapukat nyitott.
- Mikor mondja, hogy jó egy kép?
- Ha szól valamiről, üzenete van és elgondolkodtat. Nem csupán dekoráció, és ebben az értelemben mindegy, hogy tegnap készült, vagy a hatvanas években.
- Eszébe jut, hogy olyan életművet hagyjon hátra, amely évtizedek múltán is érvényes?
- Persze. Rendszeresen vissza is nézem a korábbi munkáimat és megállapítom, hogy ma már nem úgy csinálnám, ahogy tíz évvel ezelőtt. Miközben vannak olyan fotósok, akiknek a 70-es években készült munkáiról úgy gondolom, hogy ma sem lehetne jobban megcsinálni. Szóval van még hova fejlődnöm, de egy saját fotóalbumot nagyon szeretnék. Évek óta dolgozunk ezen, és többször ki is válogattam hozzá a fotókat. Aztán végül mindig úgy érzem, hogy még nincs kész. Ha az egyszer megjelenik, akkor nagyon boldog leszek, mert tényleg rólam fog szólni.
- Sokat dolgozik nőkkel, biztosan ért hozzá, hogyan lehet megnyitni őket, milyen az a közeg, amelyben nem gátlásosak.
- Abban vagyok biztos, és arról tudok sokat, hogy a kamera előtt hogyan válik valaki nővé. Nyilvánvalóan nagyon sok türelem és beleérzés kell ahhoz, hogy ezt a ráhangolódást segíteni tudjam. De ez a portréfotózásra ugyanígy érvényes, csak itt még nagyobb bizalom kell, amihez szükséges jókora pszichológiai érzék is. Meg persze sok pozitív visszacsatolás és dicséret, amely mindenkit szépít.
- Mondják, hogy a magyar nők szépek. Tudják ezt magukról?
- Sajnos nagyon ritkán tapasztalom, hogy összhangban van valakiben az érték és az önértékelés. A többség kishitű és nincs tisztában a saját szépségével, pedig valóban nagyon sok topmodell mászkál az utcán. Szabályosan le is esik az álluk, amikor elkészülnek róluk a képek. Vannak a profi modellek, akik tudják, hogy szépek és megvan bennük ez a fajta magabiztosság, ami akkor is sugárzik, amikor slamposak.
- Zavarja, ha valaki slampos?
- A slamposság nem zavar, az sokkal inkább, ha valaki elhanyagolt, vagy látszik rajta, hogy elhagyja magát. Ráadásul ez egy ördögi kör, mert legtöbbször, ha valaki nincs jó formában, nem is érzi jól magát a bőrében, tehát nem tud magabiztosságot és pozitív energiát sugározni a környezetének, következésképp nem is érkeznek hozzá olyan reakciók, amelyekből erőt meríthetne. Ez elég messzire visz.
- Meglátja az utcán, ha valaki annyira fotogén, hogy lehetne akár modell?
- A fotogenitás furcsa, megfoghatatlan dolog. Számtalanszor előfordul, hogy eljön egy hétköznapi ember, s amint elkezdünk dolgozni, szikrázik. A múltkoriban egy 35 éves nőt fotóztam és öt perc után éreztem, hogy elképesztően működik minden, amit a kamera előtt csinál. Topmodell lehetett volna, ha 20 évvel korábban téved be egy hozzáértő kamerája elé. Persze nem mondtam neki, mert nem szerettem volna, ha úgy érezné, valamit elmulasztott. Egy csinos frizura, egy profi smink, tehát kis törődés is csodákra képes. Felkeresnek 15-16 éves lányok, hogy készítsek róluk sorozatot, amivel elindulhatnak a modell karrier felé. Alapvetően még kislányok, de mire a kamerám elé állnak, bomba nők. A legtöbb apuka biztosan rájuk zárná a gyerekszoba ajtaját ijedtében.
- Ahogy hallgatom, olyan sorsszerű, hogy lányos apuka lett, nem?
- De, szerintem is jól elrendezte ezt így az élet. Jól kijövök a nőkkel, és remélem, Mici ennek sok hasznát veszi majd.
- Azt egész biztosan időben meg fogja tudni, ha fotogén.
- Ez biztos. Már most több fotó készül róla, mintha topmodell lenne, és ez így is lesz mindig. Egyébként pedig gyönyörű.
- Megváltoztatta Önt az érkezése?
- Már az elmúlt tíz évben sokat változtam, és nagyon fontos célom volt, hogy egy ugyanolyan fantasztikus családom legyen, mint amiben én is felnőhettem. Amióta Nórit megtaláltam, tudtam, hogy ez sikerülhet, mert ugyanazt akarjuk ebben is. De Mici érkezésével, ez még kézzelfoghatóbb lett. Jó dolog az apaság, fantasztikusan boldogító ez a fajta felelősség. Persze sok van még előttünk, de már most is nagyon klassz, ahogyan inspirál. Valahogy másként jelöli ki a helyem a világban. Nem olyan régen még azt gondoltam, hogy az előrelépés lehetne szakmai szempontból, ha valahol a világ másik táján újra kezdeném, hiszen konvertibilis külföldön is, amit csinálok. Amióta megszületett a lányom, úgy érzem, minden úgy jó, ahogy van. Ez nekem a legjobb hely a világon.
